2. Fejezet

Görcsösen és majd’ beleőrülve vártam, hogy a kitűzött két nap leteljen. Az intézetben töltött közel hat év nem tűnt olyan borzalmasnak, mint akkor az a negyvennyolc óra. Minden egyes másodperc hosszú-hosszú órának tűnt, míg az órák szinte már hetekké nőtték ki magukat a szemeimben. Szörnyű volt.

Délután három óra fele járhatott az idő, egyedül gubbasztottam a négy fal között. Bő két órája volt a kajaosztás, majd utána egyből levittek a társalgóba. Nem értettem, miért ilyen hamar mentünk a közös programra, általában az ebédet követően kaptunk harminc percet – amolyan csendes-pihenős harminc percet –, amikor az ember elszundíthatott egy kevés kis időre, vagy nyugodtan, a többiektől elzárva végiggondolhatta magában, hogy az aznapi ebéd mennyire volt vacak, illetve ehető. Persze a nővéreknél rákérdeztem, hogy mi ez a hirtelen időpontváltozás, de ők csak annyit feleltek: kedveskedni akarnak nekünk. Furcsának találtam, de nem sokat törődve velük helyet foglaltam a felsorakoztatott székek közül a baloldali legszélsőn.

Három választási lehetőséget kaptunk: romantikus, dokumentum, vagy animáció. Én erősen szuggeráltam a dokumentumfilmes DVD tokot, annak reményében, hogy valamilyen csoda folytán azt választjuk. De a nőuralomnak hála, azt a nyáltól csöpögős, amerikai filmet néztük meg, ami az opciók közül a legelső volt. Kínkeserves, unalmas, több mint kilencven percet kellett végig ülnöm, mialatt a körülöttem lévők hol nevettek a színészek béna poénjain, hol pedig álmodozó sóhajokkal fejezték ki féltékenységüket, amint a párok a másik ajkát megtalálva szerelmesen falták egymást. A vége persze happy end lett, mindenki boldog és mindenki megkapta azt, akit akart. Én csak szem forgatva, bosszúsan sóhajtozva álltam fel, és elsőnek hagytam el a termet. Az ajtó mellett vártam, hogy az engem idehozó nővér kitaláljon az elvarázsolt női betegek közül.

– Nem tetszett? – kérdezte, mikor végre valahára kilépett a társalgóból. Válaszom egy apró fejrázásból állt, és ennél több kommunikáció nem volt már köztünk.

Megváltásnak éreztem, mikor a nővér rám zárta az öt centiméter vastagságú vasajtót. Jó volt ismét egyedül lenni, zajtalanul, csendben, a többiektől megszabadulva.

– Na, hogy van az én kis betegem?

Alig telt el pár perc a visszaérkezésem óta, ismét zargatott valaki. A hang hallatán azonban egyből az ajtóra emeltem tekintetemet, majd a kis ablakocskán beszűrődő fényt takaró arc gazdáját pillanatok alatt beazonosítottam. Haneul állt a másik oldalon egy nagy vigyorral kerekded orcáján.

– Egész jól – válaszoltam nyugodtságot színlelve, miközben szívem eszeveszett tempóban zakatolt a tudat miatt, hogy milyen szándékkal látogatott meg.

– Ezt örömmel hallom.

 Komótosan kikulcsolta a zárat, az ajtót nyitva hagyva odajött hozzám, ágyam végében helyet foglalt.

– Gondolkoztál?

– Igen.

– És mire jutottál?

– Élek a lehetőséggel – mondtam határozottan. Mosolya hatalmas volt, míg én komolyan és elszánt tekintettel néztem őt. Na, jó, talán egy halvány, béna mosolyféleséget még is csak megengedtem magamnak.

– Helyesen döntöttél – bólintott, majd lassan felegyenesedett. – Gyere, megyünk az irodába, ott megbeszélünk mindent. 

– Rendben. – Halk beleegyezésem után követni kezdtem őt.

Mikor kiléptem a szobámból, megpillantottam az ajtó mellett egy óriási fekete bőröndöt. Rá akartam kérdezni, de amint feltűnt, hogy mennyire le vagyok maradva, némán szaporáztam lépéseimet, hogy utolérjem sietős alakját.

Már a folyosó végéről kiszúrtam, hogy irodájának ajtaja tárva-nyitva áll előttünk. Egy újabb dolog, ami kérdések hadát ébresztette fel bennem, de aztán végül csitítva a kíváncsi énemet, magamban tartottam őket.

Amint betettem lábamat a küszöbön, hátra nyúltam, hogy a kilincset elérve becsukjam magam mögött az ajtót. A helyiségben azonnal kiszúrtam egy alacsony alakot, ki a polc előtt álldogált, és nézegette Haneul kitüntetéseit, okleveleit, kincseit. Ahogy meghallotta az ajtó nyikorgását, felénk kapta a fejét. Szemeimet le sem véve róla foglaltam helyet a már szokásos széken. A fiú tekintetében tükröződött valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés. Úgy nézett rám, mintha… mintha ismert volna.

– Chanyeol, ő itt Byun Baekhyun. Baekhyun, ő itt Park Chanyeol – mutatott be az idegennek, ki negyvenöt fokos szögben meghajolt előttem. Illedelmesen felálltam, követtem a példáját.

– Örvendek – mosolygott. Annak ellenére, hogy arca kedvesnek tűnt, hangjában felfedeztem egy minimális idegességet, nyugtalanságot.

– Én is – biccentettem.

– Meglepődtél, igaz? – Haneul kérdése közben leült a saját székébe, majd a fiókból előhúzva pár papírt, maga elé rakta. Félénken bólintottam. – Hogy tisztázzuk az összekuszált szálakat, Baekhyun az intézettel ápol szoros kapcsolatot már évek óta.

– Akkor eddig miért nem láttam?

– Otthon dolgozik. Ezt úgy értsd, hogy akik javuló állapotot mutattak és láttuk bennük a reményt, azok próbaidőre Baekhyuhoz költöztek. Az esetek kilencven százalékában sikeresen túlléptek a betegségükön, és a mai napig boldog életet élnek valahol az országban – magyarázta lassan és érthetően, hogy minden egyes részét felfogjam. Hümmögtem egyet, ezzel valamilyen szinten kimutatva, hogy lenyűgöztek a hallottak. – Most rajtad a sor – nézett rám komolyan. Esküszöm, néha még a szőr is felállt a hátamon ettől az ijesztő tekintettől. – Nincs visszaút Chanyeol, tényleg fel vagy rá készülve?

– Igen!

– Ez a beszéd – nevetett. – Baekhyun visszakísér a szobádba. Kapsz fél órát összepakolni. A bőrönd már az ajtód mellett van, neked csak el kell tenni a holmijaidat. Ha végeztetek gyertek vissza, hogy kitölts pár kérdőívet, és hogy el tudjak búcsúzni.

– Rendben – bólintottam, majd kisétáltam a helyiségből az újonnan „szerzett” orvosommal az oldalamon.

Abban a pár percben, míg a szobámba nem értünk, felmértem, hogy termete igen alacsony, haja festett barna, kezei egész nőiesek, teste szálkás, vékony.

– Mióta vagy itt? – törte meg a néma csendet, mikor a nyitva hagyott vasajtóhoz értünk. A már korábban kiszúrt bőrönd fülét megragadva behúztam magam után a barátságtalan szobába.

– Több, mint öt éve.

– És miért hoztak ide?

– Haneul nem mondta? – kérdeztem vissza. Megrázta a fejét. – Elvileg megöltem a szüleimet.

Félszemmel rásandítottam, miközben a szekrényhez mentem. Az elmúlt pár percben ez volt a második alkalom, hogy ennyire furcsának láttam. Mintha félt volna tőlem… vagy én nem is tudom.

– Az orvosod csak annyit mondott, hogy disszociatív személyiségzavarod van – motyogta halkan, mialatt beljebb lépkedett.

– Igen, az orvosok szerint az van – emeltem ki a szekrény mélyéből a csekély ruhamennyiséget, amit aztán az ágyra vittem. – Bár én ezt nem akarom elhinni. Csak emlékeznék rá, vagy tudnám, hogy a saját két kezemmel végeztem velük – emeltem tenyereimet arcom elé. Úgy tűntem, mintha keresnék bennük valamit, mintha a választ várnám, ami egyértelműen nem érkezik.

– Tudod, akinek két énje van az nem mindig emlékszik arra, hogy a másik mit tett. Volt már dolgom hozzád hasonló beteggel, csak neki hat személyisége volt, és mind a hat különbözött, de egyik sem tudott a másikról. Elég hátborzongató, nem?

– De – értettem egyet. – És zavar, hogy nem tudok semmit sem. Csak azok az emlékeim vannak meg, amiket én éltem át. 

Lassan bontottam szét a bőröndöt, majd a matracra felcsaptam.

– Szerintem jobb is, hogy nem tudsz a borzalmakról. Az ő tettei tudatába simán beleőrülhettél volna – mondta komolyan, tudálékosan. Szavaiból sütött az értelem, határozott volt, látszott rajta, hogy tudja a dolgát, és képes ennyiből leszűrni a dolgok mögöttes tartalmát illetve mondanivalóját. Egy pici mosoly szökött arcomra, majd helyeslően bólintottam. A tény még is felemésztett, hogy az állítólagos gyilkos énemre egyáltalán nem emlékeztem, és amiket ő tett, azokra sem.

– Szerinted előrébb jutok, ha hozzád költözök?

– Mindenféleképpen. 

Ezek után nem beszéltünk többet. A ruháimat némán hajtogattam össze, majd szépen sorba rendezve a csomagba raktam őket a többi cuccommal egyetemben. Összehúztam a cipzárt, s ágyamról a földre téve kihúztam a bőrönd fülét. Egy utolsó pillantást vetve a szobámra, elmosolyodtam, majd ezt követően mentem Baekhyun után, hogy elbúcsúzzak Haneultől és aláírjam a megbeszélt papírokat.

Orvosom jó alaposan megszorongatott, szinte nem is akart elengedni. A csontropogtató ölelést követően kitöltöttem a kérdőívet, amin csupa elcsépelt kérdés volt, s a karikázások után úgy éreztem, csökkent az IQ-m pár egész számmal.

– Itt van ez a lap – nyomta a kezembe a félbehajtott papírt. – Ezen rajta van minden fontos tudnivaló, amit még nem mondtam el, vagy már megemlítettem. A gyógyszereidet Baekhyunnak odaadtuk, viszont minden kedden és pénteken be kell jönnöd kezelésre. Ezt egészen két hónapig kell csinálni, majd utána elég csak otthon szedni a gyógyszereket. Ha a másik éned előtörne, akkor be kell, hogy hozzunk téged akár hetekre is. Szóval ez motiváljon kicsit; ha visszaesel, akkor újból visszakerülsz ide.

– Értem – bólintottam. – Minden tőlem telhetőt megteszek.

–Mindjárt gondoltam – mosolygott. – Vigyázz magadra – ölelt magához újból. Szorosan visszaöleltem, és ezzel az öleléssel próbáltam kifejezni minden hálámat iránta.

– Emmának átadod majd, hogy üdvözlöm? – súgtam fülébe az imént eszembe jutott kérdést.

– Amint jön, az lesz az első.

– Köszönöm.

– Gyere, Chanyeol – törte meg a meghitt pillanatot Baekhyun. – Haneul, ne aggódj, jó kezekben lesz nálam.

– Tudom – villantott egy mosolyt az alacsony fiúra, miután elengedett.

– Viszlát – intettem neki az ajtóból, s már ott sem voltunk.

Amint kiléptem az intézet hatalmas kapuján, megcsapta arcomat a lágy szellő, a Nap sugarai megmelengették bőrömet. Hatalmasat szippantottam a levegőbe, ezáltal megéreztem a most nyíló virágok finom illatát, amik a szabadban terjengtek. A madarak csicsergése lágy dallam volt füleimnek, az autók zaja pedig felidézte bennem a régi emlékeket, mikor még apukámmal rengeteget mentünk kocsikázni.

Az ember tömegek, kik a zebrán mentek át, mikor a lámpa zöldre váltott, megmosolyogtattak. Úgy éreztem, mint aki most kapná meg az életét, mint aki még csak most járna a nagyvilágban. Szabad voltam, végre nem a négy fal között, bezárva kuporogtam ágyam végében. Ha azt mondom, fenomenális volt, azzal nem tudom kifejezni normálisan az akkori érzéseimet.

– Jó látni, hogy ennyire örülsz – mondta barátságosan Baekhyun, miközben kocsija felé ballagtunk.

– Szavakba nem tudom foglalni, mennyire vágytam már erre – kapkodtam a fejemet jobbra-balra, szemeim a látványt nem tudták feldolgozni. Annyira álomba illő volt, hogy már kezdtem kételkedni, hogy ez nem is a valóság, csak egy jó nagy adag gyógyszer hatására hallucinálok.

Az autóhoz érve ujjamat végigvezettem a lakkozott felületen, csillogó szemekkel néztem, ahogy tükörképem visszaköszön róla. Baekhyun nevetve tuszkolt a kocsiba, ahol ugyan úgy végigtapogattam mindent. Végre nem a hideg rács, és az undorító tárgyak érdes felületével érintkezett a bőröm.

– Annyit dörzsölöd a műszerfalat és az ablakot, hogy nem lesz belőle semmi – jegyezte meg szórakozottan Baekhyun, miközben beindította a kocsit. Zavartan húztam kezeimet az ölembe, lehajtott fejjel ültem tovább. – Nem azért mondtam.

– Bocsánat, csak annyira új most minden – motyogtam. Elszégyelltem magam, de még is jó érzéssel töltött el, hogy ahhoz nyúlok, amihez csak akarok, és azt csinálok, amit csak akarok.

Az út csendben telt, egyszer-kétszer Baekhyun választékos káromkodásától zengett a jármű, ahogy az előtte vezető embert oktatta. Vicces volt, és nem megszokott.

Tíz perc után egy nagy, emeletes családi házhoz értünk. Leparkolt az épület előtt, majd a motort leállítva kiszállt. Kikapcsoltam a biztonsági övet, és követtem a példáját.

– Szép ház – jegyeztem meg, mikor becsuktam magam után  kocsiajtót.

– Köszönöm.

– Várj, segítek – lépdeltem a csomagtartóhoz, kiemeltem a bőröndömet és egy kis hátizsákot is (ami feltehetőleg az övé volt).

– Kedves vagy.

A kocsi kulcson megnyomott egy gombot, mire pityegett egyet a jármű.

– Gyere – biccentett fejével a ház felé. Elindult, csendesen követtem őt. A bejáratihoz érve kikulcsolta azt, és engem előre engedve becsukta maga mögött az ajtót.

– Mától itt fogsz lakni – jelentette be, elmosolyodtam. Tekintetemet végigvezettem az előszobán, majd az onnan nyíló nappalin és a konyha egy kevéske részén is. A barna és a fehér színei mindenütt jelen voltak, ami felettébb tetszett. 

– Nagyon szép – mentem beljebb, miután levettem a cipőmet. Szó nélkül körbe jártam az egész házat, mindenhez hozzáérintettem a kezemet, amihez csak tudtam. Olyan voltam, mint egy vak, ki nemrégiben kapta vissza a látását. Új volt, és élettel teli. Úgy éreztem, belém is végre élet költözött. Egy új élet, mellyel lezártam a múltamat, s a vele együtt járó rosszat.

– Látom feltaláltad magad – kacagott a lakótársam, mikor a nappaliban talált rám egy barna, lakkozott gitárral a kezemben. Bólintottam, majd egy lágy dallamot kezdtem játszani. Régóta nem vettem gitárt a kezembe, így elég sokat rontottam, de összességében a tudásom egy része megmaradt. Mosolyogva adtam át magam a ritmusnak, s ahogy a húrokat pengettem, megnyugodtam. Meglepetésemre Baekhyun dúdolni kezdett, és lehuppant mellém. Rám nézett, mikor íriszeit keresve bámultam őt. Elmosolyodott, majd elnevette magát.