3. Fejezet

Hatalmas fekvőhely, puha ágy, kényelmes póz, s ezeket megfűszerezték édes álmaim is. Ugye, milyen jól hangzik? Hosszú évek után végre mosolyogva, és kipihenten ébredtem az újdonsült szobám ötcsillagos ágyában. Nyújtóztam a takaró alatt, és pár percig a feketeségbe meredtem. Egy kis idő után ezt megelégelve felkapcsoltam az ágyam mellett álldogáló lámpát, s kikelve a helyemről az ablakhoz sétáltam. A redőnyt felhúztam, ezáltal a Nap egyből utat tört magának a szobába. Bukóra kinyitottam a nyílászárót, majd visszamásztam a vackomba. Elfetrengtem egy jó tíz-húsz percet, mielőtt még újból előbújtam volna a vastag takaró alól.

A szobám az emeleten volt, ezáltal nem volt messze a fürdőszoba se, ahova utam éppen vezetett. Elvégeztem a reggeli teendőimet, majd lábaim egyenesen a konyhába vittek.

– Jó reggelt! – köszöntöttem vidáman Baekhyunt.

– Jó reggelt, Chanyeol! – mosolygott rám egy pillanatra, és újból visszafordult a tűzhelyhez.

– Főzhetek ma én is? – kérdeztem hirtelen, amint mellé értem. Annyira gyors volt és precíz, hogy alig tudtam követni a szemeimmel.

– Tudsz főzni? – hitetlenkedett.

– Egy-két dolgot még én is meg tudok csinálni – foglaltam helyet az étkező asztalhoz tartozó egyik széken. – Most megleptelek, igaz? – kacagtam.

– Aha – nevetett velem együtt. – Holnap megígérem, hogy kedvedre főzhetsz, mivel délelőtt nem leszek itthon.

– Miért?

– Be kell mennem a városba papírokat intézni. Hamar meg fogom járni szerintem, de nem baj. – Hangja olyan kedves és nyugtató volt, hogy simán visszaaludtam volna.

– Áh, értem. És mi a mai ebéd?

– Zöldséges hús – mondta.

– Hmm, a kedvencem!

– Komolyan? – nézett rám válla fölött.

– Igen.

– Az jó, mert nekem is.

– Akkor szerintem elég sűrűn lesz majd zöldséges hús.

– Nekem is van egy olyan érzésem.

Egész végig szóval tartottam, míg el nem készült az étel. Még saját magamon is meglepődtem, hogy hirtelenjében mennyit beszéltem, mennyire megnyíltam előtte. Baekhyun megértő társasága igen jó hatással volt a közérzetemre, egy futó pillanatra el is felejtettem, hogy miért is vagyok nála.

Jó dolog volt úgy élni, mint egy normális ember. Nem kellett a napirendet követnem, nem mondták meg, hogy mit vegyek fel, nem parancsolgattak, nem zárták rám a több centis vasajtót, nem kellett olyan emberekkel együtt lennem, akiket amúgy teljes szívemből utáltam és nem kellett megennem a nyugtatókkal és ki tudja még mivel megmérgezett ételt. Jó dolog a szabadság.

– Isteni lett – tömtem magamba az elkészült ebédet.

– Örülök, hogy ízlik.

– El nem tudod hinni, hogy az intézeti koszt után ez mekkora felüdülés – küldtem felé egy mosolyt, mire büszkén kihúzta magát ülő helyzetében.

– Köszi, ez igazán aranyos tőled – kuncogott.

– Csak az igazat mondom – azzal egy újabb, hatalmas adagot nyomtam a számba.

– Na és mesélj – Percek múlva dallamos hangja törte meg a csendet. –, milyen volt az intézetben lenni? – rákaptam tekintetemet, amint feltette a kérdést. – Ne nézz így rám, információt kell gyűjtenem, hogy tudjam, mit szabad, illetve mit tilos kérdeznem, vagy mondanom neked – mosolyodott el szelíden, mire komoly arckifejezésem ellágyult, homlokomon a ráncok kisimultak.

– Tudod, eleinte egész borzasztó volt. Úgy ébredtem ott, hogy fogalmam sincs, miért vittek oda. Nem tudtam semmit, és csak annyit láttam, hogy a kezeimre a vér rá van száradva, míg a ruháim anyagába bele van ivódva. Szerintem nem is kell mondanom, milyen hátborzongató látvány volt – húztam el számat, s tekintetemet az asztalra szegeztem. – Öt és fél éven keresztül szenvedtem a között a falak között. Olyan volt, akár egy börtön. Mindennap vittek kivizsgálásra és terápiára, néha volt csoportos elbeszélgetés, és napi szinten foglalkoztak velünk az ott dolgozók. Ez kedves gesztus volt tőlük, de valahogy még sem tudta velem elfeledtetni egyikük sem, hogy hol és miért vagyok ott – sóhajtottam. Bármennyire is úgy tűnt, hogy könnyen tudok beszélni erről, nem így volt. A fájdalmas múltat inkább temetni és gyászolni akartam, mintsem felidézni és mesélni róla. Persze Baekhyunnak ez a munkája, így hát nem volt mit tennem, regéltem neki tovább. – Viszont, mindvégig szemmel követtem az egyik ápoló nőt, Emmát. Ő bánt velem a legkedvesebben, mindig beszélgetett velem, és akarva akaratlanul is, de mosolyt csak az arcomra. Egy igazi angyal az a nő! A korkülönbség nem számított, én belé szerettem. Persze neki van férje, és ha jól tudom, még egy lánya is, de ez engem nem akadályozott meg. Külföldi, ember! – néztem Baekhyunra csillogó szemekkel, mire felkacagott. – De végül aztán úgy másfél hete bejött hozzám, és lefeküdtünk – testem megremegett, ahogy felidéztem magamban az együtt töltött perceket. Ajkaimon végig vezettem nyelvemet, majd nyeltem egyet. Szép emlékek. – És ennyi. Összességében borzalmas volt. Senkinek nem kívánom ezt… Még annak sem, akit szívből utálok, hiszen az maga a nagybetűs Pokol! 

– Hát wow! – meredt rám nagy szemekkel. – Sajnálom, hogy ezt mind meg kellett tapasztalnod – húzta a száját, s közben szemeiben láttam az együttérzés jeleit. – Bár azért így a vége nem rossz. – Komolyságát egy huncut vigyor váltotta fel, mire egyből nevetésben törtem ki.

– Bárcsak az egész olyan lett volna, mint az utolsó pár nap – hunytam le szemeimet, ezzel elmerengtem saját gondolataimban. Ha tényleg minden olyan lett volna, akkor talán nem így beszélnék a múltamról. Persze, ha a dolgok úgy teljesednek ki, akkor lehet, még mindig bent lennék, mivel a betegségemen akkor nem is segítettek volna. Idegtépő, hogy minden jóban ott van a rossz, és nekem mindig sikerül meglátnom.

– Hidd el Chanyeol, minden okkal történik. Ennek így kellett lennie. Ezek után már csak jobb lesz. Segítek neked, és ismét normális életed lehet – zökkentett vissza hangja a valóságba, s mikor eljutott tudatomig, hogy mit mondott, hálás tekintettel néztem sötét íriszeibe.

– Szerinted sikerülni fog?

– Ha nagyon hiszel benne és akarod, akkor igen!

– Az a baj, hogy nem tudok ennyire pozitívan állni a dolgokhoz – könyököltem az asztalra, majd tenyerembe helyeztem államat.

– Pedig muszáj lesz. Ha bármiféle javulást akarsz elérni, akkor pozitívnak és kitartónak kell lenned. Tudom, hogy könnyű mondani, de higgy benne, és sikerülni fog! – Buzdító szövege némi lelket öntött belém, aminek nagyon hálás voltam. 

– Alig vagyok itt egy hete, de már hatalmas köszönettel tartozom neked.

– Ne köszönd, ez természetes. Azért vagyok, hogy téged segítselek. – Kedvessége határtalan volt, személyisége megnyerő. Ha most nő lennék, biztos első dolgomnak tartanám, hogy szerelmet valljak neki és letámadjam. Meglepő, hogy nincsen barátnője. 

Az ebéd utáni mosogatást és takarítást vállaltam, hiszen ha már itt vagyok, akkor ne csak élősködjek szegény Baekhyunon, hanem segítsek is neki ott, ahol csak tudok. A koszos edényeket elmosása után felsöpörtem, majd felmostam. Igyekeztem, hogy minden patyolat tiszta legyen, és hogy Baekhyunnak ez mind megfeleljen.

– Hm, szépen ragyog a konyha. – Azt hittem, szívinfarktust kapok, ahogy meghallottam magam mögül Baek hangját. Hátrafordultam, és egy lépcsőn üldögélő, mosolygós fiúval találtam szembe magam. 

– Próbálkozok – sütöttem le tekintetemet, s a felmosóval áttöröltem a nagyon vizes részeket.

– Nem azért vagy itt, hogy megcsináld a házimunkát – kapta el rudat, minek következtében megálltam. Nyeltem egyet.

– Az lehet, de már én is itt lakom, és úgy gondolom, hogy illik kivenni a részemet a munkából – válaszoltam határozottan. Azt az egy dolgot sosem tudtam elviselni, hogy valaki beleszóljon abba, amit csinálok. Ez volt a halálom. Persze próbáltam nem mutatni az idegességemet, és próbáltam belsőmet csitítani, mielőtt még a gonosz énem elhatalmasodott volna rajtam. Vagy mi.

– Jó-jó, nem azért mondtam.

– Tudom – motyogtam. Tovább már nem is firtattuk ezt a témát, és idő közben elvonult a szobájába. Igaz, hogy az intézetbe állandóan egyedül és magányos voltam, de most valahogy még is megnyugtatott, hogy nem volt más társaságom, csak a csend. El tudtam mélyedni a gondolataimba, és olyanokon is sikerült gondolkozni, amiken általánosságban nem is szoktam.

Felmosás után elpakoltam a tisztító szereket, a vödröt és a felmosót, majd felmentem a szobámba és az ablakhoz sétáltam. Jó idő volt kint – legalább is így bentről nézve az volt. Ki akartam menni, de szó nélkül és egyedül nem igen mertem, így hát átsétáltam Baekhyunhoz. Bekopogtam, majd benyitottam. Az ágyon ült és egy elég vastag könyvet olvasott. Amint meglátott, rám kapta a tekintetét.

– Van pár szabad perced?

– Van.

– Nem akarunk kimenni? Olyan jó idő van kint, én meg megőrülök a bezártságtól – szörnyülködtem, mire felnevetett.

– Akkor öltözz, és menjünk el sétálni – csukta be az olvasmányt, majd a komódra helyezte. Arcom kivirult, szó nélkül mentem át a saját szobámba, hogy átöltözzek. Magamra kaptam egy lábhoz simuló farmert, egy színes pólót és egy vastag, kötött pulcsit. A fürdőbe mentem fogat, s kezet mosni. Ez már teljesen megszokott dolog volt. Az intézetbe akárhányszor voltam a fürdeni vagy egyéb tisztálkodási dolgaimat elvégezni, egyből a kezeimet is a csap alá dugtam.

– Nem fogsz így fázni? – kérdeztem Baekhyunt, mikor megpillantottam, hogy egy sokkal vékonyabb pulcsiban akar kimenni, mint én.

– Nem, nyugi – mosolygott. Ráhagytam, majd kimentünk a bejáratin. Hűvös volt az idő annak ellenére, hogy sütött a Nap. Mindenesetre nekem nagyon tetszett, hogy a szabad levegőn lehetek.

– Olyan jóóóóóó! – tártam szét karjaimat, majd pörögtem egyet tengelyem körül. Baekhyun csak kinevetett.

– Senki nem örült még ennyire a kinti levegőnek – jegyezte meg halkan.

– Az intézetbe nem is mehettünk ki – emlékeztem vissza. – Szóval ez most maga a megváltás – vihorásztam, ahogyan haladtunk előre. Fogalmam sem volt, hogy hova megyünk, ezért Baek mindig adta az utasításokat, hogy merre haladjak. Nagyon jól éreztem magam. Olyan voltam, akár egy felszabadult kis gyerek, kinek semmi gondja nincs.

Végül egy parkban kötöttünk ki, ahol terjengett az édes virágillat. Mesébe illően szép volt, ahogy minden fán ezernyi meg ezernyi virág nyílt, színt és életet véve ezzel a parkba. Talán még a számat is eltátottam a látványon, hiszen Baekhyun jó ízűen nevetett rajtam. 

– Ugye, milyen szép? – sétáltunk végig a betonúton, míg én szemeimmel csak a rózsaszín szirmokat néztem.

– Gyönyörű – suttogtam bódultan. Teljesen elvarázsolt, és olyan meghitt volt minden, hogy először el sem akartam hinni. A faágakon megpillantottam egy-egy énekes madarat, ki teljes tüdejéből fújta a számára megszokott dallamot.

– Rossz, hogy ezt eddig hanyagolnom kellett – horgasztottam le fejemet, mikor leültünk a legközelebbi padra.

– Naaa – tette kezét a vállamra. – Most itt a lehetőség! Átélheted azt, amit eddig nem tudtál. Ilyen a szabad élet!

Lassan felemeltem fejemet, ennek következtében íriszeibe meredve néztem vele farkasszemet. Egy biztató, kedves mosoly bujkált szája szélén, mire komor arckifejezésem ellágyult.