4. Fejezet

– Baekhyun!

Hangos kiáltásom zavarta fel a ház csendjét, amint leértem az emeletről a földszintre. Léptem pár lépést a nappali, majd a konyha felé, ám megilletődve konstatáltam, hogy a keresett személy, bizony nincs is itthon. Nevét másodperceken belül meg akartam ismételni, és mielőtt még megtettem volna, beugrott, hogy mit mondott tegnap. 

Szuper, akkor egyedül vagyok.

Mivel semmi elfoglaltságot nem találtam, ezért neki álltam valami ebédet főzni. Tisztán emlékszem, hogy azt mondta, a délelőtt folyamán hazaér, viszont az óra 11:47-et mutatott, és ő sehol sem volt.

A főzésből annyi lett, hogy minden a kukában végezte. Teljesen kijöttem a gyakorlatból, és annyira nem sikerült semmi sem, hogy kezdtem begurulni. Az ajtókat csapkodtam, lépteim hallatán bárki azt hihette volna, hogy egy egész elefánt csorda trappol a házban. Ettől féltem! Általában, mikor ideges lettem, elvesztettem az irányítást a testem fölött, és ilyenkor jött a se kép, se hang állapot. Féltem, hogy ez be fog következni, ezért gyorsan a fürdőszobába szaladtam, majd a csapnál megengedtem a jéghideg vizet. Arcomat egyből a vízsugár alá nyomtam, s próbáltam kitisztult fejjel gondolkodni. Percek múlva zártam csak el a csapot, a hozzám legközelebbi törölközőbe töröltem az arcomat.

– Nyugi, Chanyeol, nyugi – nyugtattam magam, miközben mély levegőket vettem. Szemeim előtt ott lebegett, hogy ha most túlnő rajtam a másik énem, akkor nekem végem. Mehetek vissza az intézetbe, és a szép, csodálatos életem pedig bezárul mögöttem.

Lementem a konyhába, s a második polcról lekaptam a gyógyszeres dobozkámat. Kibontottam, majd kiemeltem egy igen apró szemű tablettát. Elég erős hatása volt, ezért nem szabadott belőle sokat bevenni – legalább is én ennyit tudtam róla. Leraktam az asztalra, majd öntöttem magamnak egy pohár vizet. A gyógyszert nyelvemre helyezve meghúztam a pohár tartalmát, a vízzel együtt lenyeltem az aprócska pirulát. Elvánszorogtam a székig, leültem rá. Halántékomat kezdtem el masszírozni, eközben gondolkodtam. Kezeim remegtek, mint a nyárfalevél. 

A gyógyszer hatása. De ettől jobb lesz. 

Minden erőmmel próbáltam leküzdeni a mellékhatásként keletkezett fejfájást és zsibbadást. Úgy éreztem, mintha kezeimből és lábaimból a vér eltűnne, már nem keringene bennük semmi, hideggé váltak. Gyűlöltem ezt a fajta érzést, de muszáj volt kibírnom. Régen, mikor még az intézeti szobámban voltam, sokkal rosszabb és kínkeservesebb volt. Akkor nem lebegett előttem semmilyen cél, semmilyen ösztönző dolog. Akkor még azt hittem, ott fogok meghalni, egyedül, s magányosan. 

Bár most is így fogok meghalni, szóval mindegy.

– Chanyeol, megjöttem! – hozott vissza Baek hangja a valóságba.

Egy pillanatra lefagytam, de próbáltam némi mosolyt erőltetni az arcomra, s nem mutatni, mennyire fáj, és mennyire ramatyul érzem magam.

– Chan—

– Maradj ott! – nyögtem erőtlenül, miközben egyik kezemmel az asztalon könyökölve tartottam a fejemet, a másik karomat pedig távoltartásképp felemeltem.

– De Chanyeol – sietett oda hozzám végül, és felállított a székről. Nem mertem rá nézni, sőt még erőm sem volt hozzá.

Tekintetemmel a köztünk lévő járólapot fixíroztam, miközben éreztem, hogy egyre rosszabbul és rosszabbul leszek.

– Nézz rám, kérlek – araszolt közelebb, s tenyereit arcomra simította. Nyeltem egy nagyot, fejemet végül felemeltem. Igaz, kezeinek segítsége is bőven kellett hozzá. – Jézusom, a szemed – suttogta rémülten, ahogy íriszeimbe meredt. Egy pillanatra én is megijedtem, de csak ekkor ugrott be: a gyógyszer egyik mellékhatása a sok közül.

– Ne aggódj, ez természetes – nyugtatni próbáltam, kisebb-nagyobb sikerrel. Arcáról az aggodalom nyugtalanító jelei nem akartak eltűnni.

– Az neked természetes, hogy vérvörös lesz a szemed, az arcod pedig falfehér?! – kiáltott rám ingerülten. Egy aprót bólintottam, majd lehunytam a szemeimet. 

Nyugi Chanyeol, nyugi! Minden rendben van. Ne legyél ideges!

– Baekhyun, kérlek szépen… – leheltem ajkaim közül.

A gyomrom hirtelen háborogni kezdett, ami arra kényszerített, hogy eltaszítsam magamtól és a földszinten lévő mellékhelyiségbe rohanjak olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet. Ahogy felnyitottam a wc ülőke tetejét, már térdeltem is le elé, és kiadtam magamból mindent, amit csak lehetett. A végére némi vért is kihánytam, de az már csak egy apróság volt. Szédülten és gyengén ültem a hideg kövön, miközben kezeimmel a wc kagylón támaszkodtam. Éreztem, ahogy gyomrom nem akar lenyugodni, fejem pedig fáj, s alig kellett várnom, már jött is az újabb adag. Nagyon rosszul voltam, szemeimből még egy-két könnycsepp is kicsordult. Olyan érzésem támadt, mintha beleim összecsavarodtak volna. Iszonyatos volt. Köhögtem párat, ismét csak támaszkodni tudtam.

Megtöröltem szám szélét, és ekkor láttam csak meg a fehér pulcsim ujján, hogy csupa vérben úszik minden. Ijedten néztem a wc-be, ahol szintén ugyan az a látvány fogadott. Enyhe szívroham kerülgetett, de férfihoz hívően leküzdöttem a félelmemet és az undort, ami nem igen akaródzott elmúlni. Megembereltem magam, és nagy nehezen felálltam. Lehúztam gyomrom  „gyümölcsét”, majd alaposan kezet mostam.

A fürdőbe átsétálva Baekhyunnal futottam össze, aki csak elszörnyedve és megfagyva meredt rám, egy szót sem tudott szólni. Nem igen foglalkozva vele besétáltam a következő helyiségbe, majd a csaphoz igyekeztem. Amint megláttam magamat a tükörbe, teljesen megrémültem. Orromból is folyt a vér, mely végig szántva arcomat, államnál összegyűlve hol a kövön, hol pedig pulcsimon hagyott bíbor színű foltot. Szám sarka is véres volt, s amint szétnyitottam ajkaimat, fogaim látványa is ledöbbentett; azok is némi piros színt öltöttek.

– Mi történik velem? – suttogtam elhaló hangon, szemeim pedig benedvesedtek. Hatalmas, krokodilkönnyek áztatták arcomat, ahogy végig tükörképemmel néztem farkasszemet. A látvány még mindig hátborzongató volt, nem is tudtam volna, hogy ez a gyógyszer és az idegesség egybe keveredve ilyen durva mellékhatást váltanak ki belőlem. 

Hiszen, ilyen még nem volt.

Hirtelen kopogtak, mire összerezzentem, s hangtalanul pityeregtem tovább.

– Chanyeol, minden rendben? – Baekhyun aggódó hangja miatt még inkább előtört belőlem a sírás. – Chanyeol, kérlek szépen! Kopogj ki, vagy mondj valamit! Nem akarok engedély nélkül bejönni! – Illedelmessége meglepett, de egyben szívemet is megmelengette. 

Megszólalni nem tudtam, így hát csak egy fogkefét dobtam neki az ajtónak, ami a hangos koppanás után már nyílt is.

– Úristen, te ember, tiszta vér itt minden! – igyekezett oda hozzám egy nagy halom törlőkendővel. Némán álltam előtte, és hagytam, hogy arcomról az immár nedves kendővel letisztítsa a piros színű fontokat. Könnyeim megállíthatatlanul folytak, könnycsatornám nem igen akart elapadni. – Sírd ki magad – mosolygott.

– Kö-köszö-köszönöm – csuklottam a sok sírástól. Olyan gyengéd és kedves volt velem, mint még eddig soha senki. Arcomat gondosan letisztította, kezeimet megmosta, és még a fogamon is átment a fogkefével. Immár számban nem a vasas vér ízét éreztem, hanem a finom mentolt, amit mindig is szerettem.

– Mi történt? – ültetett le a kád szélére, mialatt egy nedves kis törölközőt a homlokomnál tartott.

– Semmi komoly – suttogtam, majd lehunytam a szemeimet.

– Chanyeol! – fegyelmező hangja éles volt, határozott, ennek ellenére szavai mögött ott bujkált a félelem és az aggodalom.

– Főzni akartam, nem jött össze. Ideges lettem és féltem, hogy előjön a másik énem, ezért hát bevettem egy gyógyszert – ecseteltem halkan és lassan.

Baek fújtatott egyet.

– Az idegesség miatt nem lesz semmi bajod – mondta egyszerűen, pár másodperces hallgatás után. Szemeim kipattantak, majd érdeklődve fürkészték szigorú arcát.

– Nekem azt mondták…

– Akkor félre informáltak – húzta a száját, majd leguggolt elém. – Nem az idegesség, vagy bármilyen érzelmi állapot miatt jön ki rajtad a betegséged. A személyiségednek van egy fele, amit hívhatunk gonosznak, és van egy másik, amit elnevezhetünk jónak. A cselekedeteid határozzák meg, hogy melyik éned bújik elő belőled – magyarázta lassan és érthetően, próbált úgy artikulálni és mutogatni hozzá, hogy alaposan felfogjam.

– Ezt hogy érted?

– Vegyünk egy szituációt. Egyedül vagy és valaki rád támad. Mit tennél ilyenkor? – tette fel az ominózus kérdést, s csendben várta, hogy válaszoljak.

– Valószínű, próbálnám megvédeni magamat.

– Itt a lényeg! – emelte fel mutató ujját. – Csak azon járna az eszed, hogy hogyan mentsd az életed. És ilyenkor jönne az, hogy segítséget kérnél. De mivel nincs rajtad kívül senki az utcában, ezért csak magadra számíthatsz.

– De akkor… – törtem a fejemet, és próbáltam következtetni a hallottak alapján. – Ez végül is nem rossz. Önvédelem miatt válok „gonosszá”.

– Ez rossz, Chanyeol. Lehet, hogy abban a pár pillanatban hatásosnak tűnik, de nem az. Ha a gyilkos éned előtűnik, akkor nem tudsz neki megállj parancsolni. Lemészárol mindenkit. És ez nem játék! Ugyan úgy, ahogy a gyógyszer sem, amit erre szedsz.

– Én ezt nem tudtam – hajtottam le a fejemet, s szomorúan bámultam a követ.

Soha, senki nem közölte ezt így velem. Mindig csak halogatták, hogy megmondják. Még Haneul is. Pedig bíztam benne.

– Sajnálom, hogy nekem kellett utólag elmondani – simogatta meg a lábamat. Félve ránéztem. – De ne aggódj, azért vagyok, hogy segítsek. Ha valami még nem tiszta, akkor nyugodtan szólj, leülünk és megbeszéljük a dolgokat – mosolygott kedvesen. Arcomra egy mosoly szökött, felállítottam – vele együtt én is felálltam –, majd megöleltem. Jó szorosan vontam magamhoz, amit rövid időn belül viszonzott. Ölelésemben elveszett apró termete, még is úgy vont magához, mint még eddig egy ember se. Ezzel az öleléssel megköszönni próbáltam mindent. Minden eddigi kedvességét, minden eddigi törődését és munkáját. 

– Éjjel-nappal csak hálálkodni tudnék – susogtam hajába, még közelebb préseltem magamhoz. Persze azért annyira erősen nem, hiszen gyomrom még mindig fájt, ugyan úgy, ahogy fejem is.

– Jaj, te – simogatta hátamat nyugtatásképp. – Nem kell hálálkodnod – motyogta a pulcsimba. Ekkor jutott eszembe, hogy lehet, még nem száradt bele az anyagba a vér teljesen, ezért amilyen gyorsan csak tudtam, eltoltam magamtól.

– Ne haragudj, kicsit véres lettél – húztam a számat, miközben egy kis foltra mutattam a pólóján. Felnevetett. 

– Nem baj. Arra van a mosógép – mutatott a háta mögött álló gépre.

– Mondtam már, hogy kösz—

– Csönd! – tapasztotta be tenyerével a számat. Kitágult szemekkel bámultam játékosan csillogó, barna íriszeibe. – Ne köszönj meg semmit! Soha többet – mosolygott.

– Rendben – mondtam, amint szabad utat kaptak a szavaim.

– Jobban vagy azért?

– Valamivel igen.

– Ennek örülök. Most pedig vedd le a pulcsid és dobd a mosógépbe. És szerintem jobban is tennéd, ha letusolnál – anyáskodott. Csak egy aprót bólintottam, ezzel jelezve, hogy megértettem. Ő kiment, én pedig lehámoztam magamról a ruháimat. A véres pulcsit egyből a gépbe dobtam, míg a többi cuccomat a kád szélére terítettem. Nem voltak koszosak, így semmi értelmét nem láttam annak, hogy kimossam.

A zuhany alá beállva megengedtem először a hideg vizet. Alig mertem beállni a vízsugár alá, de amint megszokta testem a hideget, elviseltem. Kitisztult gondolatokkal álltam egy helyben, tusfürdővel a kezemben. Ma kivételesen találomra választottam egyet a sok közül. 

A kókuszos. Baek kedvence. 

Elmosolyodtam, miközben testemen szétkentem a ragacsos szappant. Melegebbre állítottam a vizet, a langyos cseppek végig folydogáltak egész alakomon. Pár fokkal jobban is éreztem utána magam, és még libabőrös is lettem a kevéske melegségtől. Mikor lemostam magamról az illatos tusfürdőt, teljesen forróra tekertem a csapot. Jóleső bizsergés járta át egész testemet.

Talán egy órát is állhattam a zuhany alatt, mikor végre kiszálltam. Alaposan megtörölköztem, majd visszaöltöztem. A tükörhöz sétálva megnéztem magam. Bár nyúzott voltam, szemeim pedig beesettek, még sem festettem annyira ramatyul, mint másfél órával ezelőtt.