7. Fejezet

– Rég láttalak – mosolygott rám Haneul, ahogy leültem az egyik székbe. Pontosabban abba a székbe, melyen akkor ültem, mikor utolsó napomat töltöttem itt. Mondhatni... Kedves emlék fűz ehhez a tárgyhoz, bármilyen érdekesen is hangzik.

Nem feleltem, csak egy ideges fél mosoly kúszott arcomra, s lopva Baekhyunra néztem, kinek arcáról sütött a nyugodtság. Némiképp erőt adott ahhoz, hogy ne stresszeljek.

– Baekhyun mondta, hogy mi történt – jött oda hozzám, felnéztem rá. – Megnézhetem? – kérdezte, miközben szemüvegét lejjebb csúsztatta. Aprót bólintottam, felálltam a székből. Pulcsim cipzárját lehúztam, a pólómat felgyűrtem. Elfintorodtam, ahogy megláttam a heget. Össze volt varrva, így az öltések még ott ékeskedtek bőrömben. Már annyira nem fájt, de igen nehezemre esett nevetni, ülni, felállni, és bármi olyan dolgok csinálni, ami egy picit is kapcsolódott a hasamhoz.

– Ne, fáj! – kaptam el csuklóját, mikor hozzá akarta érinteni mutató ujját a sebhez. Összevont szemöldökkel rám nézett, végül hagyta. Pólómat elengedtem, így az hanyagul hullt le, ezzel ismét eltakarva felsőtestemet. A cipzárt visszahúztam, s kezeimet a pulóver zsebébe csúsztattam. Nem akartam leülni, így inkább állva maradtam, és néztem őt.

– Elég csúnya. Mi történt pontosan? – sétált el asztalához, s az az mögötti karosszéken helyet foglalt. Komolyan meredt rám, várva a válaszomat. Biztos okkal kérdezett rá, hiszen tudtommal Baek már elmondta neki. Miért kell nekem is elmondani?

– Megmentettem egy gyerek életét – foglaltam össze velősen a történteket.

– Hősies cselekedet. Nem gondoltam volna, hogy ezen az úton viszed tovább – nézett rám, s hangjából sütött a gúny. Mire fel?

– Khm – köszörülte meg torkát a szobában tartózkodó harmadik személy. Jelentőségteljes pillantással Haneulre nézett, kinek arca érzelemmentes volt. – Chanyeol saját életét kockáztatva megvédett egy kislányt. Szerintem ezért inkább dicsérni és tisztelni kéne. – Hangja kemény volt, határozott. Meg is lepődtem rajta. Az orvos csak felhorkantott, majd az órájára nézett.

– Ma a 13-as terembe menjetek. Ott lesz egy beszélgetős óra és kezelés. Mára végeztem. Találkozunk pénteken – vette arca elé az asztalán pihenő papírlapokat, amiken többnél több festéknyomda ékeskedett. Baek fújtatott, s a székből felállva megragadta a kezemet, szélsebesen kihúzott az irodából. Meghökkenve pillantottam vissza az imént becsapott ajtóra, majd a csuklómra, ami körül Baekhyun ujjai voltak fonódva. Nem értettem az egész szituációt, és legfőképp azt nem, hogy Haneul miért viselkedett így. Mindig olyan kedves volt velem, most mi változott meg?

– Még is mi volt ez? – állítottam meg az előttem siető törpét. Megtorpant, felsóhajtott, majd felém fordult, s keserű arckifejezéssel rám nézett. Úrrá lett rajtam az aggódás, kétségbeesetten fogtam közre puha arcát, így sötéten csillogó íriszeibe tudtam nézni. Még ha akart volna sem tudott volna menekülni, kényszerítettem, hogy nézzen a szemembe.

– Majd otthon elmondom – motyogta bizonytalanul. Felhúztam egyik szemöldökömet, egy kisebb grimaszt vágva hozzá.

– Miért nem most?

– Mert most nem lehet – hunyta le pilláit. Nyeltem egyet. Ekkor fedeztem csak fel, hogy arca szebb volt, mint bármely nőnek a világon. – Ehhez olyan lelkiállapot kell. Értsd meg Chanyeol, csak neked akarok jót – nyitotta ki hatalmas szemeit, s határozottan szemezett velem. – Amíg még lehet – tette hozzá nagyon halkan, amint fejét kihámozta kezeim közül. Még is mi a jó franc van ma mindenkivel?

– De..

– Gyere.

Mérgesen fújtatva követtem őt. A gondolataim teljesen ellepték elmémet, az eddigi üresség megtelt, már-már fájt a fejem a sok elmélkedéstől. Próbáltam megfejteni a körülöttem történt eseményeket, de arra jutottam, hogy ez bizony sikertelenül fog zárulni.

A kezelés hamarabb lezajlott, mint hittem. Az orvosok kedvesek és barátságosak voltak, kérdeztek mindenről, s a végén kaptam egy kisebb injekciós tűt a vállamba. Azt mondták, hogy ettől semmi bajom nem lesz, a gyógyítás előrehaladtával muszáj volt beadni. Baekhyunra néha-néha rápillantottam, s akárhányszor összetalálkozott a tekintetünk, egy biztató pillantással ajándékozott meg. Örültem, hogy ott volt, így nem pánikoltam és nem lettem ideges. A kezelést még egy fél órás beszélgetéssel zárták, hogy megbizonyosodjanak, az orvosság, amit belém fecskendeztek, nem vált-e ki valamilyen mellékhatást. Nagy szerencsémre nem lett semmi probléma.

– Mondtam, hogy nem kell aggódni – villantott rám egy kedves mosolyt Baekhyun.

– Ühüm, igazad volt. Azt hittem, rosszabb lesz.

Jó kedvvel sétáltunk végig az intézeten, s mikor leértünk a recepcióhoz, megpillantottam azt a nőt, akitől a szívem még mindig nagyokat dobban, akitől még mindig lever a víz, s aki elvette az eszemet az öt évem alatt. Nyeltem egyet, majd nagyokat pislogva lassabban lépdeltem Baek mellett. Ha akartam se tudtam volna levenni róla a szememet.

– Mi az? – súgta oda az alacsony társam, mikor megpillantotta elködösült tekintetemet.

– Inkább – nyeltem egyet. – Ki – suttogtam, ahogy még inkább lassítottam tempómon. Ott állt előttem alig négy méterre. Szívem a torkomban dobogott, érzéseim újból életre keltek, testem pedig önállósult; odasétáltam mögé, majd némán, egy gyenge mosoly kíséretében megkocogtattam a vállát, mire ő összeugrott, s rögtön megfordult. Szemei kikerekedtek, ajkait eltátotta. Mintha könnyek szöktek volna igézően zöld tekintetébe, úgy csillogott gyönyörű szempárja. Másodpercek alatt ölelésemben találta magát. Ugyan olyan hévvel viszonozta a gesztust, ami még jobban megindította bennem a régi érzéseimet. Úgy hiányzott.

– Jól vagy, Chanyeol? Mi van veled? – vált el tőlem annyira, hogy tekintetünk találkozzon. Mosolygott, én pedig boldog voltam. – Hogy tetszik a szabad élet? Milyen Baekhyunnal? Ugye, milyen aranyos? Ahj, meséélj! – bújt ismét hozzám, én pedig karjaim közé zártam  újból. A levegőbe szippantva édes illatával telt meg tüdőm, ami még jobban elvette az eszemet.

– Jól vagyok, ne aggódj. Minden a legnagyobb rendben. Baekhyun nagyon jó fej, gondoskodik rólam állandóan, szóval egy rossz szavam sem lehet. Minden sokkal jobb, hogy kijutottam innen. Úgy érzem, élek – suttogtam hajába úgy, hogy csak ő hallja.

– Ezt örömmel hallom – tolt el magától, s büszke szemekkel vizslatta arcomat. Szívem nagyot dobbant, majd elvesztem gyönyörűségében. – Ha gondolod, találkozhatnánk – mosolygott. Nyeltem egyet, az izgalom miatt remegni kezdtem.

– Rendben – egyeztem bele nagy lelkesedéssel.

– Szuper – nevetve engedett el, követtem a példáját. – Mondjuk ma este? Rá érsz? – nézett rám, majd Baek felé fordult. Félve a fiúra pillantottam, aki alig állt tőlünk két méterre. – Nem akarlak elcsalni úgy, hogy Baekhyun nem engedett el téged – kuncogott.

– Mehet nyugodtan. – Mosolya nem volt őszinte. Mintha bántotta volna valami, mintha rosszul esett volna neki az, amit itt látott. Felsóhajtottam, majd lesütöttem a tekintetemet. Egy pillanatra... elszégyelltem magam. Nem tudom az okát, de zavart, hogy Hyunie ennyire lehangolódott volt. Hiszen láttam rajta! Az a mosoly nem volt igazi...

– Hm, szuper. Akkor ma este. Mondjuk a parkban? – ölelt magához Emma. Egy apró szájhúzás volt a válaszom, amit ő persze nem láthatott.

– Rendben. Mikor?

– Nyolckor?

– Megfelel.

– Ott leszel? – nézett rám hatalmas szemeivel. Felkuncogtam, s végig simítottam karján, miközben íriszeibe meredtem.

– Ott.

– Várlak akkor – húzott még egyszer utoljára egy nagy ölelésbe, majd elváltunk.

Ezer wattos mosollyal az arcomon sétáltam ki az intézetből, szorosan Baekhyun mellett menve. Csend telepedett közénk, egyikünk sem szólt semmit. A kocsiba beülve csak a motor hangja törte meg a csendet. Baek bekapcsolta a rádiót, s felhangosította. Esélyt sem adott megszólalni, így inkább hagytam a fenébe. Bár azért egy kérdés ott motoszkált a fejemben: Miért? Tudni akartam, hogy miért lett szomorú, tudni akartam, hogy miért lett ilyen velem. Ismét furcsának és kirekesztettnek éreztem magam ebben a két fős társaságban. Rosszat tettem volna? Ennyire nem bírja elviselni, hogy nekem lehet még összejön valami? Az okokat csak halmoztam magamban, de egyiket sem mondtam biztosra. Érdekes helyzet alakult ki köztünk.

– Hány óra? – kérdeztem, mialatt öntöttem magamnak egy pohár narancslevet. Végül gondoltam egyet, s eldöntöttem: Baekhyun kedvébe fogok járni, és kiderítem, hogy mi a baja. Neki is levettem egy poharat, s csordultig töltöttem.

– Hat lesz két perc múlva – felelte monoton hangon, amikor kiért hozzám a helyiségbe.

– Köszi – mosolyogtam. – Öntöttem neked is.

– Nem kérek, köszönöm.

– De, kéred – toltam a pult elé, majd törékeny, selymes kezeit megfogva a pohár köré kulcsoltam ujjait. Emlékszem, hogy nálunk a teli innivaló azt jelentette, hogy mennyire szeretjük azt a személyt, akinek öntjük az italt. Nem tudom, hogy náluk ez hogy volt, de lassan próbáltam erre rávezetni, mire egyből jött is a kérdés:

– Miért csinálod?

– Mert látom, hogy valami bánt – kerestem tekintetét, miközben egyik tenyeremmel a pultra támaszkodtam. Felsóhajtott, de nem válaszolt. Tehát eltaláltam. – Szóval?

– Ezt nem értheted – sütötte le tekintetét, s már ment is volna el, ha nem ragadom meg csuklóját. – Engedj el! – morogta.

– Nem. Először is két magyarázattal tartozol. Az egyik, hogy mi volt az Haneul irodájában? A másik pedig az utána történtek. – Mondandóm végére elhalkult hangom, kevesebb önbizalmat tükrözött, mint az eleje.

– Hát jó – húzott be a nappaliba, majd leültetett a kanapéra, míg ő a másik végébe húzódott.

– Hallgatlak – raktam lábaimat törökülésbe, s kíváncsi tekintettel fürkésztem arcának minden egyes szegletét.

– Haneul azt mondta, hogy nem vigyázok rád eléggé. Úgy gondolja, hogy te túl nagy falat vagy nekem – motyogta, mire szemeim elkerekedtek. Fújtattam egyet, de nem vágtam közbe. – Mikor te a kórházban voltál, ugye én bementem megmondani neki, hogy mi történt. És akkor vágta ezeket a fejemhez. Mondta, hogy ha még egy ilyen előfordul, akkor már el is vesz tőlem. Félt téged.

– Ez meghibbant...

– Te vagy a legjobb betege. Bár nem tudom, hogy ezzel a mondattal mire célzott – eltűnődve, a szobában talált pontot szuggerálta. – Úgy hangzik ez, mintha te lennél a kísérleti alany az ő orvoslásukban.

– Nem vehetnek el tőled – suttogtam idegesen. Felment bennem a pumpa, elmémet elborította a düh. Baekhyunnal van a legeslegjobb dolgom. Mindent megtesz értem, nem úgy, mint ő és a többi elmeháborodott alak. Nem szakíthatnak el innen.

– Ezért nem örültem, mikor Emma elhívott randizni. Félek, hogy történni fog valami...

– Még is mi történne?

– Chanyeol, ez a való világ. Itt nap mint nap ölnek meg embereket, puszta szórakozásból, vagy netán üzlet kedvéért. Mázlid van, ha annyival megúszod, hogy elrabolnak és eladnak valami pénzes embernek. Este a városban nem túl biztonságos, ezt te is tudod! – kapta felém tekintetét, s komolyan csillogó szemekkel meredt rám. Nyeltem egyet, majd lehajtottam fejemet.

– Tudom, hogy igazad van Baekhyun, de meg kell értened.

– Tudom tudom, a nagy szerelmed – csengett felháborodott hangja füleimben.

– Baek..

– Ennyi? – kérdezte érzelemmentesen. Sóhajtottam egy nagyot.

– Igen.

Azzal magamra hagyott a nappaliban. Egyedül, a gondolataimmal összezárva. Tehetetlennek éreztem magam, nem tudtam dönteni a helyes és a helytelen között. Most mihez kezdjek?