10. Fejezet

Ez a harminckettedik napom az intézetben. Az imént jöttem vissza a kezelésről.

Injekció ✔

Gyógyszer ✔

A bal karom ismét zsibbad, a fejem megint fáj. Kezdem magam teljesen úgy érezni, mint egy drogos, annyi különbséggel, hogy kényszerítik belém az anyagot.

Sóhajtottam, majd letettem a kezemből a tollat.

Amint visszahoztak ide, megkértek, hogy vezessek egy naplót. Nem értettem a szükségét, de mivel amúgy sem volt jobb dolgom, a napom huszonnégy órájából hetet biztos, hogy papírra vetettem. Hamar rákaptam a naplóvezetésre, érzéseim leírása mellett tökéletes unaloműzőnek bizonyult.

Az asztalra könyökölve tenyereim közé vettem a fejemet, majd ujjaimat tincseim közé csúsztattam. Bárhogy is próbáltam, nem bírtam kiheverni azt, ami Baekhyunnál történt. Azóta nem is hallottam róla semmit. Még mindig aggódok miatta, hiszen nem kis kárt tettem benne, mind testileg és lelkileg egyaránt. Egy nap sem telt el úgy, hogy ne gondoltam volna rá akár egy másodpercre is. Bármennyire akarom látni, tudom, hogy nem lehet. Soha többet. Bár a remény hal meg utoljára – ahogy szokták mondani –, de én úgy éreztem, hogy az a minimális reményem is már réges-rég a sírjában pihent. Ez gáz.

– Chanyeol – szólított meg egy női hang, amit a zár hangos kattanása követett. A székből felállva egész testemmel az ajtó irányába fordultam. A combom még mindig fájt, de próbáltam ennek egy apró jelét sem mutatni. Nem akartam, hogy az itteni emberek gyengének és sebezhetőnek lássanak.

Kérdőn néztem rá, ő pedig komoly arccal rám. Ijesztő volt ez a néni.

– Gyere, megyünk a társalgóba.

– Nem! – vágtam rá egyből, majd elkomorultam. Utáltam oda lemenni. Borzalmas emberek voltak ott. Bár négy méterenként őrök álltak (az ajtók előtt kapásból kettő is) de őket nem igazán izgatta az, hogy mi mit csinálunk. Nem ehhez voltam hozzá szokva. Nagyon hiányzott az, hogy Baekhyunnál legyek. Ott volt életem, terem és minden egyéb. Itt semmim sincs.

– Muszáj jönnöd, ha akarsz, ha nem. Tudod jól – jött közelebb hozzám a nyitott ajtóból, s amikor felém nyúlt, elhúztam a karomat.

– Egyedül is ki tudok menni – motyogtam bosszúsan, majd kikerülve a nőt, elhagytam a szobámat. Megvártam, ameddig visszazárja az ajtót, s amint mellém ért, elindultam én is. Újból az a rengeteg záras ajtó, amit mind-mind egyetlen egy kulcs nyitott. Milliószor gondolkoztam azon, hogy elteszem láb alól az egyik ápolót, és az ő kulcsát ellopva eltűnök innen, de be kellett látnom, hogy ez éppenséggel lehetetlen. A biztonságiak mindenhol ott vannak, sőt, az intézetbe kamerákat is felszereltek azóta, mióta visszajöttem. Bár kombináltam egy sort az új berendezést illetően, de akkor is biztos, hogy miattam tették fel azokat. 

Amint leértünk a társalgónak nevezett nagy helyiségbe, egyből az egyik asztalhoz sétáltam, ahol nem volt senki egy ébenfekete hajú fiún kívül. Leültem a vele szemközti székre, s felkönyököltem az asztalra. Így ment ez mindennap, annyi különbséggel, hogy őt most láttam először. Néha-néha rásandítottam, s próbáltam beazonosítani az arcát, de nem tudtam. Soha nem láttam még őt itt. Szemei mély barnák voltak, azzal a szúrós tekintetével simán felnyársalt volna engem is a többi beteggel együtt. Bárhogy is próbáltam nem rá nézni, vonzotta a tekintetet. Ijesztő, a kisugárzása még is leírhatatlan volt. Már most a hideg ráz tőle.

– Öhm – szólaltam meg végül úgy bő egy perc csendes, halálos szemezés után. – Nem láttalak még itt. Új vagy? – kérdeztem halkan. Válaszára várhattam, ugyanis egy szót sem szólt, csak bámult. Nem is kell nekem esnie, már most látom rajta, hogy legszívesebben megfojtana. Idegesen és zavartan a hajamba túrtam.

– Tudom, hogy nem könnyű itt lenni. Én is gyűlölöm ezt a helyet – néztem körbe, s mindenki felé küldtem egy haragos pillantást. Ismét semmi. Még a szeme sem rebbent meg, helyzetén sem változtatott, továbbra is nézett. Tényleg kezdett megrémíteni. – Hát okéééé, akkor ezt ne erőltessük. – Kínos mosolyra húztam a számat, majd hátra dőltem a székben, és csendben nézelődtem.

 – Nem vagyok a szavak embere.

Szó szerint megijedtem tőle. Összerezzentem, s torkomban dobogó szívvel rá néztem. Hangja halk volt, olyan, mintha suttogott volna. Ügyetlenül elmosolyogtam magam, ezzel próbáltam oldani a feszültséget, és reméltem, hogy legalább ő is egy mosollyal nyugtázza ezt az egészet. Hát tévedtem. A mosolynak egy halovány jelét sem fedeztem fel arcán, komor volt, még a szőr is felállt a hátam tőle.

– Se-semmi baj.

– Nem is azért mondtam – jelent meg arcán egy gunyoros görbe vonal. Nyeltem egyet, tekintetemet lesütöttem. – Őszintén szólva az lenne neked a legjobb, ha eltűnnél innen minél gyorsabban.

Mondatára felkaptam a fejemet, s nagyra tágult szemekkel néztem rá.

– Tisztában vagy azzal, hogy milyen vackokat nyomatnak beléd?

– Te ezt honnan tud—

– Nem mindegy? Fogadd meg amit mondok, és húzd el a csíkot olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudod. – A kezeit az asztalra tette, majd kicsit közelebb hajolt hozzám. Féltem tőle, de követtem a példáját. – Tudom, hogy miben szenvedsz. Tudom, hogy van benned még egy ember. És higgy nekem, az itteni orvosok ezt mind ki fogják használni.

– Ha eddig nem tették – nyeltem egy nagyot. –, akkor most miért tennék?

– Te tényleg ennyire hülye vagy, vagy csak csinálod? – ült vissza az eredeti pozíciójába. Én is normálisan helyet foglaltam, majd zavartan elnyúltam a fém asztalon.

– Nem értelek – motyogtam alig hallhatóan. Felsóhajtott, s csóválni kezdte a fejét. Ez olyan tipikus „idióta vagy ember”-féle fejrázás volt.

– Megvárták, míg a felszínre tör anélkül, hogy az ő kezük benne lenne. Nem elég egyértelmű? Szerinted miért nem találkozhatsz Baekhyunnal?

– Állj! – keltem fel az asztalról, villámokat szóró szemekkel néztem rá. Testem rögtön megfeszült a név hallatán. – Honnan tudsz Baekhyunról? Honnan tudod, hogy van Baekhyun? És még is honnan tudod, hogy mi történt?

– Csak hogy tisztázzuk, az egész intézet tud a kis incidensről. Mindenki, egytől egyig. Még a takarító néni is. Vicces, nem?

– Ez egyáltalán nem vicces – mordultam rá. Egy arcizma sem rezzent, ugyan olyan higgadt maradt, mint eddig. Dühítő ez a nyugodtság.

– Nézd, nem hátráltatni akarlak, hanem segíteni.

– Még is miért?

Elhallgatott. Vagy a szavakat kereste, vagy igazából nem is akart válaszolni.

– Neked talán még van esélyed – nézett mélyen a szemembe. – Azért.

– Óh – csodálkoztam. Hátra dőltem a székben, miközben behunytam a szemeimet, és mélyeket lélegeztem. Gondolkodtam, és próbáltam feldolgozni azokat az információkat, amiket nem rég mondott… Ki is? Mi is a neve? Egyáltalán mondta a nevét? Szemhéjaimat komótosan felnyitottam, kérdésemet egyből fel akartam tenni neki, de ő már nem volt ott. Kiegyenesedett háttal kaptam fel a fejemet, és alaposan végig vezettem tekintetemet a társalgón,  az ő alakját keresve. Több percnyi nyaktekergetés után sem leltem meg. Olyan volt, mintha a föld nyelte volna el. Mindenesetre eléggé a tudatomba férkőztek a szavai. Jó lenne tényleg elmenni innen. Egyre nyomasztóbbnak tűnt a légkör, és úgy éreztem, a körülöttem lévők mind engem néznek, és mind akarnak valamit. Vissza kell mennem a szobámba. Most!

– Jó étvágyat hozzá – csukta be a vasajtót az ijesztő nővér (aki a mai nap folyamán már párszor rám hozta a szívbajt), majd még hallottam, ahogy elhagyja ezt a szintet.

Az asztalnál ültem, tollal a kezemben a naplóm fölött. Épp ott tartottam, hogy minden milyen furcsa és hátborzongató. Amint leírtam a mondatvégi írásjelet, letettem az íróeszközt, és a tálcát magam elé húztam. Egész étvágygerjesztő vacsorát kaptam; szezámmagos csirke hozzá zöldség és rizs. Hmm, isteni. A tálcára fektetett pálcikákat a kezembe vettem, ám mikor az első falatot bekaptam volna, megálltam. Mióta kapunk ilyen finom ételt? Eddig mindig csak sós rizs volt egy nagyon apró finomsággal. Akkor ezt most miért? Jó, oké. Paranoiás vagyok. Minden hülye gondolatot elhessegettem, majd nekiláttam az evésnek. Az egész tányér ételt elpusztítottam. Nagyon ízlett, simán meg tudtam volna enni még egy nagy adaggal.

Tele hassal, naplóval a kezemben elfeküdtem az ágyon, és a plafont kezdtem el fixírozni. Minden apró repedést, pókhálót, foltot kiszúrtam. Elfintorodtam a látványukon, ezért inkább be is csuktam a szemeimet. Alig kellett pár pillanat, szemhéjaim elnehezültek, a végtagjaimat pedig nem tudtam mozgásra bírni. Még mielőtt komolyabban eluralkodott volna rajtam a rémület és a pánik, akaratom kívül elnyomott az álom.

Arra keltem, hogy fázom. Szó szerint reszkettem, annyira hideg volt. Az első dolog, amit megéreztem, hogy valamin ülök, hátammal a falnak dőlve. A második információ a csuklóim és a bokáim körüli jéghideg vaspánt volt, ami eljutott az agyamig. Szemeim egyből kipattantak, s ziháltam, miközben körbenéztem. A hely sötét volt és taszító, nyomasztó légkörrel megfűszerezve. Egyetlen egy lámpa égett, bár annak is elég gyenge volt a fénye. Valószínűleg egy pinceféleségben lehettem, a dohos szagról legalább is egyből erre következtettem. Bal kezemre siklott a tekintetem, majd nyeltem egy nagyot, és levert a víz. Erős bilincsek ölelték át mindkét csuklómat, és bokáimat egyaránt. A pántokhoz tartozó láncok valószínűleg a falba voltak fogatva, ugyan is egy méternél többet nem engedett egyik sem. (Erre akkor jöttem rá, amikor felálltam, és megindultam volna előre.)

Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, és mit keresek ott. Hátrébb lépdeltem, ezzel meghosszabbítva magamnak a láncokat, hogy karjaimmal körbe tudjam ölelni felsőtestemet. Szorosan préseltem mellkasomhoz a hideg bőrömet, gyors mozdulatokkal dörzsöltem tenyereimmel az oldalamat. Nem volt hatásos mondja a melegen tartásnak, de abban a pillanatban másra nem futotta.

Hirtelen hangokat hallottam, amire egyből felkaptam a fejemet. A lámpa fénye megvilágított sacperkábé tíz embert. Egyiket sem ismertem fel elsőre, de aztán egy személyt még is kiszúrtam; Haneul. Fellélegeztem, hogy ő talán majd segít nekem. 

– Csoda, hogy felkeltél – mondta gúnyosan az orvosom. Felvont szemöldökkel néztem rá, mire elmosolyodott. Hát ez a mosoly nem éppen azt sejteti velem, hogy én innen el leszek engedve. – Egy fél napot átaludtál.

– Nem is baj, legalább ide tudtuk hozni – szólt közbe egy pasas, akinek a hangjától teljességgel megrémültem.

– Van valaki, aki találkozni akar veled – vette át a szót Haneul. Én csak kapkodtam a fejemet és nem értettem az égvilágon semmit sem. Milliónyi kérdés cikázott a fejemben, de számítottam arra, hogy ha egyiket is felteszem, arra bizony választ nem kapok. Nyeltem egyet, majd idegességemben alsó ajkamra ráharaptam.

A sok ember közül végül egy lány lépett elő. Fiatal volt, arca sápadt és gonosz, haja fekete és szög egyenes. Frufruja tökéletesen takarta homlokát, sötétre kikent szemeibe épp hogy nem lógott bele. Libabőrös lettem tőle, ahogy mérgesen, bosszútól csillogó szemekkel meredt rám. Állj. Ismerem én őt?

– Csak óvatosan, még kell nekünk ez a fiú – paskolta meg az egyik fehér köpenyes férfi a vállát, majd az egész csapat orvos – legalább is én annak azonosítottam be őket – egy pillanat alatt eltűnt. Haneul sem maradt ott, ő is felszívódott. Egyedül hagytak az ijesztő lánnyal. Nyeltem egyet, és teljesen a falhoz hátráltam, láncaimat magam előtt összefogva.

– Nem tudod ki vagyok, ugye? – kérdezte. Megráztam a fejemet. Odasétált hozzám, majd a szemembe nézett. Talán tizenöt centivel lehettem nála magasabb, ezért egy kicsit lejjebb kellett hajtanom a fejemet. – Emmát ismerted, nem? – Újabb kérdés. Fájdalmas mosolyra húzódott a szám, nagy levegőt vettem, pár másodperc múlva pedig kifújtam.

– De.

– Remek – bökött a hasamba, mire összerándultam. Nem, nem azért, mert csikizett, egyszerűen csak fájt, ahogy a vékony ujját belém fúrta. – És a férjét ismerted? – suttogta, majd közelebb hajolt hozzám.

– Nem.

– Kár, pedig apu jó fej volt.

– Apu?

– Nem tudtad? – Lenéző tekintete nagyon irritált. – Bár igaz, hogy együtt voltak Emmával, de az előző házasságából megmaradtam én. Szóval igen, apu. És te szépen végeztél vele – méregetett gyilkos pillantássokkal. Az állam a földet súrolhatta, a döbbenet teljesen kiült az arcomra. – Furcsa amúgy – közeledett ismét, s mutató ujját végighúzta arcélemen. –, hogy egy ilyen helyes srác képes embereket ölni. Biztos, hogy te tetted?

– Mit akarsz?

Felkuncogott, majd hátrébb lépet pár lépést.

– Kicsit eljátszadozunk – ment a tőlem legtávolabbi sarokba, ahol egy asztal állt. Nem igen láttam, hogy mit csinál, ugyanis ott már eléggé sötét volt. A lámpa fénye nem volt annyira erős, hogy mindent megmutasson a pincében. Láttam, hogy megfordul, s kezeit háta mögé rejti. Felvont szemöldökkel néztem a közeledő alakját. Elém ért, majd karjait maga mellé engedte. Ekkor szúrtam ki jobb kezében egy igen hosszú kést. Amolyan húsvágó lehetett. Szaggatottan vettem egy nagy levegőt, s nyeltem egyet. Meghalok. 

– Nagyon szép szemed van – lépett hozzám közelebb, mialatt teste elé emelte a pengét. Nem tudtam hova hátrálni, teljesen a falhoz préselődtem. Rémülten pillantottam hatalmas szemeibe, melyek még mindig gonoszan csillogtak. – Még szebb, mikor félsz – kúszott egy gúnyos mosoly az arcára, majd a késsel majdnem belevágott a pólómba, de a hosszú láncoknak köszönhetően el tudtam kapni a csuklóit. Meglepődött, arcizmai megfeszültek, míg én egy pillanatra fellélegeztem.

– Ha azt belém mered állítani, esküszöm, hogy téged is megöllek. – Szavaim hallatán én is megilletődtem. Na, várjunk. Ez még én vagyok? Nem a másik Chanyeol? Te jó ég, mit mondtam…

– Igen felbátorodtál – jegyezte meg lenéző hangnemben. Erőt véve magamon még jobban szorítottam a csuklóit, minek következtében kiesett markából a kés. Egy gyors mozdulattal teste mögé löktem karjait, majd a láncok segítségével magamhoz öleltem erősen, így esélye nem volt, hogy elszökjön, vagy rosszabb esetben megöljön.

– Hidd el, nekem sem kényelmes, de még élni akarok – mondtam pár perc hallgatás után. Felsóhajtott, de nem mozdult. Most az egyszer örültem, hogy hosszú láncokra lettem odafogatva.

Vagy negyed órája állhattunk úgy, mikor végül megszólalt:

– Haneul azt mondta, hogy te több millió embert megöltél.

– Ez komoly?

– Igen – sóhajtott. – Igaz?

– Nem! – vágtam rá azonnal. – Vannak emberek, akikkel végeztem, de egy tenyeremen meg tudnám számolni, hogy hányan voltak azok. Nem vagyok sorozatgyilkos, nem vezérel semmi sem, hogy megöljem az embereket.

– Akkor aput miért ölted meg?

– Majdnem a fejembe küldött egy golyót. Emmát is ő lőtte le. És hogy tisztázzuk, bárhogy is úgy tűnik, hogy én tettem, még sem én voltam.

– Ez elég hülyén hangzik.

– Tudom, de hinned kell nekem. 

– Hinnem kell? Ezt komolyan gondo—

– Azt hittem legalább egy kicsit is kárt teszel benne. – A hang hallatán gyomrom összerándult, megijedtem. Egyből felkaptam a fejemet, s szemeim nagyra tágultak, mikor az ismerős alacsony termetet pillantottam meg. 

– Ba-baek… Baekhyun? – Egy igen halk kérdés hagyta el ajkaimat, a vér is megfagyott az ereimben. Arca semleges volt, semmi érzelmet nem láttam rajta, míg engem titkon majd szétvetett az öröm.

– Engedd el! – parancsolta. Nehezemre esett, de vonakodva engedelmeskedtem neki. A lány fellélegezve rám nézett, és egy sajnálkozó tekintettel ott is hagyott. Még Baekkel beszélt valamit, de aztán távozott az egész helyiségből. Ahogy ő visszafordult hozzám, szemeiben a könnyek megcsillantak. Szívem összeszorult, majd egy boldog mosoly szökött arcomra.

– Baekhyun – leheltem nevét, s próbáltam közelebb menni hozzá. Ez addig sikerült, míg a láncok engedték. Nem váratott meg, odajött hozzám, majd szorosan magához ölelt. Szipogott párat, végül felnézett rám. Arca boldog, mosolya hatalmas volt.

– Figyelj rám – fogta tenyerei közé arcomat. Izgatottan kerestem tekintetét, alig bírtam nyugton maradni. – Haneul és mindenki azt hiszi, hogy én is közéjük álltam. Igazából csak jöttem, hogy kiszabadítsalak innen. Bízz bennem oké? – kérdezte, mire hevesen bólogatni kezdtem. – Bármit teszek, vagy bármit mondok, az csak színjáték. Veled vagyok, nem ellened. Megértetted? – bólogattam. – És most – guggolt le a késért, s markába véve szomorúan rám nézett. – Ne haragudj, de muszáj egy két vágás a bőrödbe. Így elhiszik, hogy én is rossz fiú vagyok.

– Biztos, hogy muszáj? – kérdeztem félve, egyik szememet becsukva. Gondterhelten felsóhajtott, majd bólintott.

– Sajnálom, Chanyeol, de tény—

– Oké, csináld – hunytam le a másik szememet is, majd erősen összeszorítottam őket, fogaimmal egyetemben. Vártam, hogy a penge felszakítsa a bőrömet, de e helyett csak hideg ajkakat éreztem arcomon, mire nagyon halványan elmosolyodtam. A pólómat ez alatt felgyűrte, a nyaki részbe betűrte a puha anyagot.

– Bocsáss meg – suttogta, majd éreztem, ahogy hasfalamon végig siklik a kés hegye. Torkomból felszakadó kiáltással adtam tudtára, hogy ez bizony eszméletlenül fájt. – Hangosabban, mintha tényleg fájna – biztatott.

– Te állat, ebbe bele fogok halni! – mordultam rá, szabad kezével megsimogatta az arcomat.

– Gyors leszek – motyogta, és egy újabb csíkot húzott a bőrömön. A sebből egyből kiserkent a vérem, éreztem, ahogy testemen csordogál a forró nedű.