15. Fejezet

Jina kint lakott a városhatárban, a kórház pedig a központba volt. Ez némiképp megnehezítette a dolgunkat. A lány felvetette, hogy menjünk busszal, vagy metróval, de én lebeszéltem róla. A rendőrség keres, a képem az újságban van, ami egyenlő volt azzal, hogy bárki felismerhet. Bár hajnali négy fele nem voltak sokan, sőt, még sapka is volt a fejemen, de  én még sem akartam kockáztatni. Kénytelenek voltunk gyalogolni majdnem két órát, de úgy éreztem, megéri minden egyes másodpercet. Ha Baekhyun az akiről írtak, akkor meg főleg!

~ Baekhyun meghalt.

Hallottam elmémben egy gyenge suttogást, s ekkor kapcsoltam; ő az! Megráztam picit a fejemet, így próbáltam kiverni belőle a jelentéktelen szavakat.

~ Baekhyun meghalt.

Tudom, hogy nem halt meg. Most pedig szűnj meg létezni...

~ Aranyos, hogy még mindig hiszel benne. Pedig ő már nincs köztünk!

Hallgass!

~ Én láttam mindent... Baek meghalt, Chanyeol! Feleslegesen pazarlod az időnket. Ehelyett már rég eltűnhettünk volna mindenki elől, hogy forraljunk az emberiség ellen a bosszúnkat, azok a jelentéktelen teremtmények ellen, akik nem fogadnak el senkit és semmit, akiknek mi csak egy selejtes test vagyunk... Chanyeol... Add fel és hagyd, hogy én irányítsak...

Sóhajtottam egy nagyot, próbáltam nem foglalkozni a rosszindulatú mondatokkal. Éreztem mondandójában a hatalom iránti vágyakozás, a nagyravágyást és a gonoszságot. Bármi történjék, nem szabad, hogy a felszínre törjön. Erősnek kell lennem, erősnek kell lennem!

– Minden rendben? – törte meg a két énem közötti eszmecserét Jina, miközben belém karolt. – Előbb kicsit meginogtál. Jól vagy?

– Uhhm, persze – válaszoltam bizonytalanul. – Álljunk meg, kérlek.

– Chanyeol, nagyon szarul festesz – mondta őszintén. A sapkát feljebb tolta, hogy szemembe tudjon nézni. Ziháltam, a víz is eléggé levert.

– Tényleg minden oké – tettem kezemet a vállára nyugtatásképp. Pillanatokon belül már kapaszkodtam belé, éreztem, hogy nem sok kell és elveszítem az egyensúlyomat. Jina gyorsan az egyik kezével átkarolta a derekamat, így tartott, hogy ne essek össze.

– Jézusom, nézz rám! Chanyeol! Nézz már rám! – Hangja könyörgő volt, kétségbeesett. Elködösült tekintettel szemeit kerestem, még az is nehezemre esett, hogy tartsam a kontaktust. Úgy éreztem magam, mintha az erőm szépen apránként elhagyná a testemet, mintha valamiféle méreg felemésztené azt, aminek nem tudok megálljt parancsolni.

~ Ne küzdj ellenem!

A szívem egy hatalmasat dobbant, s ahogy meghallottam azt a hátborzongató hangot, még inkább igyekeztem önmagam maradni. A cél ott lebegett a szemem előtt, nem hagyhattam, hogy felemésszen a sötétség.

– Te... vérzel – remegett a mellettem álló lány hangja. Szabad kezét a szája elé kapta, a könnyeit láttam megcsillani hófehér arcán. Gyengén érintettem ujjaimat a számhoz, majd nyelvemmel végig nyaltam az alsó, és felső ajkamon is. Azon nyomban megéreztem a vér vasas ízét, rosszul lettem. Jina óvatosan engedte, hogy térdre ereszkedjek, támaszként mellém guggolt.

– Volt... volt már ilyen – nyögtem elhaló hangon, s tüdőmből hangos köhögés szakadt fel. Kezemet automatikusan a szám elé raktam, mint ilyenkor minden adandó alkalommal. Amint viszont a tenyeremet elemeltem az ajkaim elől, láttam, hogy apróbb vércseppek ékesítik a bőrömet. Megijedtem egy pillanatra, de még is próbáltam nem foglalkozni ezzel.

– Úristen, úristen, úristen! – Jina pánikolva hadonászott a levegőben, a könnyei némán folytak végig orcáin. Láttam rajta, teljesen megrémítettem.

– Miért sírsz? – kérdeztem erőtlenül.

– É-én... szóval... nem tudom... nem tudom, mit tegyek – bukott ki belőle, s letörölte az arcán legördülő könnyeket. – Félek, Chanyeol! Nem tudom, mi van veled, mi történik a testedben, miért vérzel, nekem mit kéne tennem... én csak...

– Ne izgulj, nincsen semmi baj – motyogtam az orrom alatt. Tudtam, hogy hülyeséget beszélek, hiszen igen is, volt baj! Még hozzá úgy tűnt, nagyobb, mint gondoltam.

~ Meddig bírod még?

Most azonnal hagyd abba! Mássz ki a fejemből, menj vissza oda, ahonnan jöttél!

~ Egyek vagyunk, te buta, hát elfelejtetted? Tőlem nem szabadulsz meg!

– Hagyj békén – suttogtam. – Nem akarom, hogy a részem legyél, nem akarom, hogy te képezd a másik felemet! Hagyj békééén! – Kiabálva szorítottam kezeimet a fejemre, úgy tűnt, mintha épp próbálnám összeroppantani a koponyámat. Bárcsak tényleg megtehettem volna.

– Nyugodj meg!

– Amíg a fejemben van, nem megy! – válaszoltam ingerülten.

– Akkor mit csináljunk?

– Üss le...

– Meghibbantál?! – Rám ripakodva vállon csapott. Felsóhajtottam.

– Figyelj, ha megteszed, akkor hívhatod a mentősöket, plusz nekem is megszűnik ez a valami – daráltam gyorsan a mondatomat, amit reméltem, hogy sikeren felfog.

– De-

– Semmi de! Gyorsan, üss már le!

Jina egy szó nélkül felállt, ezzel némiképp elvesztettem az egyensúlyomat és majdnem eldőltem, de megtartott. Erőt véve magamon igyekeztem tartani a saját testsúlyomat, s mutattam, neki, hogy már jól vagyok. Mögém állt és innen már nem láttam semmit. Pilláimat lehunyva erősen összeszorítottam azokat, s vártam, hogy elsötétüljön minden.

– Mi le-

Még a mondatomat sem hagyta, hogy befejezzem. Megszűnt a világ körülöttem, s a világgal együtt az idegesítő hangok is a fejemben. Vége.

 Arra ébredtem, hogy apró ujjacskák fúródnak bele folyamatosan a mellkasomba, hasamba, alhasamba. Nyögtem egyet, ahogy megéreztem az első fájdalmasabb nyomást.

– Felkelt – jelentette be az a személy, aki pár másodperccel ezelőtt még engem kínzott. Hangja eléggé komor és nemtörődöm stílusú volt, olyan, mint akinek hót mindegy, hogy megmaradok, vagy a hullaházban kötök ki.

– Hála az égnek! – Ez Jina volt. Megkönnyebbült sóhaja hallatán én is fellélegeztem. Sikerült a tervünk. – Köszönöm doktor nő – hálálkodott, amit az orvos még egy ’Szívesen’-nel sem díjazott. 

– Kinyomta belőlem még a lelket is – motyogtam erőtlenül, s egy nagy ásítás után kinyitottam a szemeimet. Homályosan láttam, amit az idegesítő lámpának köszönhettem. Hunyorogtam, meg is dörzsöltem pilláimat, mire nagyjából kitisztult a kép.

– Reggel tíz van – mondta, mikor a faliórára pillantott. – Jó sokat aludtál.

– Jézus – nyöszörögtem, s felültem az ágyban. Nehéz megoldásnak bizonyult, ugyanis teljesen beleolvadtam a matracba, annyira puha volt. – De legalább kipihentem magam.

– Én egész végig azon a széken aludtam – mutatott az ággyal szemben álló ülőhelyre. – Szarrá ment mindenem – nevetett, mire az én arcomra is mosoly szökött.

– Amúgy, senki nem ismert fel? – kérdeztem halkan. Elcsendesedett, megrázta a fejét.

– Egy orvost sem érdekelt. Hívtam a mentősöket, behoztak, adtak egy szobát és óránként jött egy nővérke ellenőrizni, hogy mi van veled. Komolyan, már azt hittem, hogy megetetem vele azt a hülye magassarkúját. – Szemeit megforgatva visszagondolt rá egy pillanatra, majd folytatta. – Ezek közül egyik sem tudta, vagy gondolta, hogy te vagy az, akit keres a rendőrség.

– Szerencse.

– És képzeld – kaptam rá a tekintetemet. – Mikor behoztak ide, én gyorsan leszaladtam a recepcióra és megkérdeztem, hogy tartózkodik-e ebben a kórházban egy Baekhyun nevű fiú.

– És? – kérdeztem izgatottan, egyik pillanatról a másikra már is a torkomba ugrott a szívem.

– Azt mondták, hogy ezt az információt nem adják ki egy idegennek... Magyarán, itt van – kúszott egy hatalmas vigyor az arcára, miközben én hitetlenkedve és gyomorgöcsösen néztem a szemeibe. Láttam íriszeiben, hogy nem hazudik, ami még inkább feldobta a kedvemet.

– Akkor menjünk és keressük meg – takaróztam ki, s már álltam is fel a magába szippantó ágyból.

– Hé hé! – ragadta meg a csuklómat és rosszallóan nézett rám. – Ez nem így megy.

– Miért nem?

– Mert nem. Amúgy is kitaláltam neked valami kamunevet, amikor kérdezték. – Felvont szemöldökkel néztem Jinára. – Ne nézz így, már elfelejtettem mi volt az.

– Remek – bosszúsan dobbantottam egyet. – Nem lesz ebből baj?

– Nem tudom – vont vállat. – De végülis te egy fegyver vagy, kicsinálod azokat, akik kételkednek.

– Hülyeséget ne beszélj. Ártatlanokat nem bántok.

– Jaj, Chanyeol, túl nagy szíved van. A világ nem ilyen. Nem nézik, hogy ki a jó és ki a rossz. Akinek meg kell halni, az meghal.

– Szerintem túl sokat aludtál.

– Felejtsd el – legyintett. – Öltözz vissza a saját cuccodba és menjünk le a recepcióra.

– De a fölsőm..

– Nagyjából kimostam belőle a vért, ne aggódj.

– Köszönöm – mosolyogtam.

– Fáj még a fejed? Hallod a hangokat? – érdeklődött, miközben felállt az ágy melletti székről.

– Egyáltalán nem.

– Szuper! Akkor siess. Kint várlak – intett egyet, és egyedül hagyott a szobában. Lekaptam magamról a fehér ruhát, majd összehajtogatva az ágyra tettem. Felvettem a saját pólómat és a gatyámat, utoljára pedig a sapkát nyomtam a fejembe. Sóhajtottam egyet, a ruhadarabokat megigazítottam, s elmosolyodtam. Boldog voltam. Éreztem, hogy nem vagyok messze a céltól, már mindjárt láthatom Baekhyunt. Talán ez némi erőt adott nekem a tovább lépéshez, hogy elfelejtsem mindazt, amit tettem. Ezek után mindenben mellette kell lennem és segítenem kell őt, ha akarja, ha nem. Ezekkel a gondolatokkal a fejemben hagytam el a szobát. Jina türelmetlenül dobolt a lábával, s mikor meglátott, elmosolyodott.

– Lassú vagy – mondta csipkelődve mialatt elindultunk a legalsó szint felé.

– Csak gondolkodtam – hagytam ennyiben az egészet. Csendben sétáltunk egymás mellett, majd mikor leértünk a recepcióhoz, Jina volt az első aki betámadta a nőt.

– Mint már mondtam, kisasszony, ezt az információt nem adhatom ki – válaszolt nyugodtan, monoton hangon.

– Idefigyeljen – támaszkodtam rá a pultra. – Ha most azonnal nem mondja meg, hogy hol van Baekhyun, akkor a szívét a kezébe adom.

– Nem viccel – súgta oda Jina is. A néni egy picit mintha megrémült volna, nyelt egy nagyot.

– Kik maguk?

– A testvére vagyok – mosolyodtam el. – Byun Baek..yeol. – Rögtönöznöm kellett, és fontos tudni, hogy én ebben sosem voltam jó.

– Biztos ebben u-

– Akarja a szívét a markában látni vagy sem? – vágtam bele a mondatába, próbáltam újból visszanyerni a magabiztos énemet. Hevesen megrázta a fejét. – Helyes. Akkor most mondja meg, hogy hányas szobában van. – Lassan és tagoltan beszéltem, reméltem, ezzel nagyobb hatást keltek benne.

– Én megmondanám, de nem le-

– Az élete forog kockán – suttogta félelmetes hangon a mellettem álló lány. Még én is meglepődtem egy pillanatra. – Ő nem csak a levegőbe beszél – mutatott rám. – Megteszi, ha öt másodpercen belül nem írja le egy cetlire a szobaszámot.

Elképedve pillantottam Jinára, aki egy gyors kacsintással lerendezte az egészet. Pillanatokon belül már csak azt hallottam, ahogy a néni a grafitot már-már belevési a papírba.

– Itt van – rakta le elénk, mire összenéztünk és elmosolyodtunk mindketten.

– Köszönjük az együttműködését, asszonyom – hajolt meg előtte a lány, mire a nő csak fintorgott egyet. Többet nem foglalkozva a boszorkánnyal, siettünk is egyből a második emeletre.

– Hányas ajtó az? – kérdeztem lépcsőzés közben.

– A 145. – maradt ennyibe a beszélgetésünk.

Bő tíz perc kutakodás és keresgélés után sikerült megtalálnunk a papírfecnire felírt számmal ellátott ajtót. Jina kopogott, de mivel semmi választ nem kaptunk, ezért benyitott. Egy orvos állt az ágy mellett, aki bőszen kérdezgette a beteget. Az ajtó nyikorgására felénk kapta a fejét, majd mérgesen összeráncolta a homlokát.

– Hát maguk?

–  A testvére vagyok – feleltem higgadtságot tükröző arccal, mialatt viszont a szívem a torkomba szökött. – Ő pedig itt a testvérem barátnője.

– Nem lenne szabad a beteget meglátogatni – csóválta rosszallóan a fejét.

– Tudja, doktor úr, nagyon féltettem. Ő nekem az egyetlen, nem veszíthetem el.

– Megértem, de az állapota eléggé... hogy is mondjam... – habozott, ami engem csak még inkább felhergelt. – akkora sokk érte...

Nem vártam meg a mondata végét, a fazont félrelökve a helyére álltam.

– Úristen. – Ennyit tudtam kipréselni magamból, a szavak a torkomra fagytak. A lábam a járó lapba gyökerezett, a szívem kihagyott sok-sok ütemet, a szemeim pedig benedvesedtek. Ő volt az. – Baek – húzódott egy hatalmas mosoly az arcomra, s éreztem, ahogy a könnyeim eláztatják az arcomat. Hatalmas szemeit rám meresztette, kíváncsian fürkészte az arcomat. Gyönyörű volt, egyszerűen meseszép!

– Honnan tudod a nevemet?