22. Fejezet

Több óra telt el azóta, hogy beszélgettünk, ám a kedvem sehogy sem akart javulni. A zavaró érzés, a bűntudat nem hagyott nyugodni egy rövid időre sem. Úgy éreztem, el kell mondanom Baekhyunnak, de valahogy még sem mertem. Féltem a reakciójától, és nem akartam elrontani a hátralévő közös időket, ezért inkább hallgattam, mint a sír, magamban emésztgettem mindezt. Undorító vagyok, egy utolsó, aljas senkiházi… nem tehetem ezt vele…nem tehetem meg…

– Minden oké? – Baek lágy hangja zökkentett ki az önostorozásból. Ha nem kapok időben észbe, akkor a következő szót már ki is mondtam volna. 

– Persze – erőltettem arcomra egy mosolyt, majd ránéztem, s tekintetét keresve megfogtam a kezét.

– Zaklatottnak tűnsz – állapította meg egyből, amint egymás szemébe meredtünk. Idegesen nyeltem egyet, a torkomba költözött gombócot próbáltam minél hamarabb legyűrni.

– Tényleg? – színleltem meglepődöttségemet. – Pedig semmi baj nincs.

– Nem vagy túl meggyőző, de hiszek neked – hajolt közel hozzám, majd ajkaimra nyomott egy apró puszit. Megszeppenve legeltettem rajta a szemeimet, mire felkuncogott, s ujjainkat összefűzte. – Nem megyünk ki? – mosolygott.

– De hiszen korom sötét van – vetettem egy pillantást a nappali ablakából kilátszódó feketeségre.

– Tudom – húzott az ajtó felé, félúton pedig majdnem orra buktam a saját lábaimban. Az előszobában felvettük a cipőnket, s mielőtt kinyitottam volna az ajtót, Baek visszasuhant a nappaliba. Mire észbe kaptam, már újból mellettem volt, kezében azzal a pokróccal, amit a kanapéra szoktunk leteríteni.

– Minden meg van? – néztem rá érdeklődve.

– Aha – bólintott, majd kezét a kezemre csúsztatva, együtt nyomtuk le a kilincset. Mielőtt még kirántottuk volna az ajtót a tokjából, a beakasztott lánc megakadályozta a tervünket. Persze Baek vette észre hamarabb, ha nem szól, én tuti, hogy addig rángatom, amíg ki nem szakítom a helyéről.

– Fel sem tűnt – nevetettem kínosan, zavaromban hajszálaimat kezdtem piszkálni. Baekhyun rosszallóan megcsóválta a fejét, majd kiakasztotta a fém láncot, így szabad utat kaptunk az udvarra. A küszöbről kilépve újból megragadtam a kezét, és megvártam, míg bezárja az ajtót. Bár sötét volt, de mosolyát egyből felfedeztem, amint felém fordult. Némán sétáltunk le a verandáról, ügyelve arra, hogy egyikünk se essen hasra. Bár ez a veszély inkább fenyegetett engem, mint Baekhyunt.

Nem mentünk túl messzire, pár méter után megálltunk, s leterítettük a pokrócot. Leültem, majd a lábaimat kinyújtottam. Baek elfeküdt, pont úgy, hogy fejét az ölembe tudja hajtani. Lepillantottam arcára, ahonnan tükröződött a béke és a boldogság. Elmosolyodtam, s egyik kezemmel végig simítottam selyem puhaságú bőrén. Szemeit, amiket eddig a mennybolton pihentette, rám emelte, majd pilláit lehunyva sóhajtott egyet.

– Nézz az égre, és válaszd ki a legfényesebb csillagot – utasított, s karját a levegőbe emelte, négy ujját behajlította, a mutatót pedig a horizontra szegezte. Eleinte nem értettem, mit akar ezzel, de aztán felhagyva a buta kérdésekkel, felnéztem a sötétbe burkolózott égboltra. Milliónyi csillag, s a Holdnak egy apró darabkája ragyogta be a feketeséget, egyszerűen gyönyörű látványt nyújtott.

– Felnéztem – suttogtam bódultan, elveszve a csillogásban. Szemeimmel kerestem a legfényesebb csillagot, de annyi volt egymás mellett, hogy egy idő után összemosódott az összes. Fel akartam hagyni a kereséssel, de ha már Baek mondta, megcsináltam. Nehézségek árán, de sikerült kiszúrnom a legragyogóbb pöttyöt.

– Meg van a csillag?

– Meg – bólogattam.

– Ha az a csillag teljesíteni tudná egy kívánságodat, mi lenne az? – motyogta, majd másik kezével a lábamat kezdte el simogatni.

– Ki is mondjam?

– Ne! – vágta rá egyből. – Csak te tudj róla.

– Jó.

Sóhajtottam egyet, majd rá pár másodpercre még egyet, de nem tudtam eldönteni, hogy mit kívánjak. Olyan sok minden volt bennem, olyan sok mindent akartam helyrehozni és betartani, egy kívánság nem lett volna elég minden ügyes-bajos gondomra, ezért sokáig gondolkodtam rajta, hogy vajon melyik lenne a legmegfelelőbb. Persze figyelembe kellett vennem azt is, hogy csak olyat kívánhatok, amire van esély, hogy teljesüljön. Azt nem mondhattam, hogy a másik énem szűnjön meg létezni, hiszen ez egyenlő volt a lehetetlennel, így mérlegelve magamban az esélyeimet, döntésre jutva lehunytam szemhéjaimat, s erősen koncentráltam a kívánságomra; Azt kívánom, hogy Baekhyun egy könnycseppet se hullajtson miattam soha, de soha. Nem érdemelném meg.

– Na, meg volt, vagy még gondolkozol?

– Már csak arra várok, hogy teljesüljön – mosolyodtam el bágyadtan, miközben Baek arcát megállás nélkül cirógattam. Ha valóra válna, én lennék a legboldogabb ember a világon. Tizenhét nap múlva meglátjuk, hogy mennyire volt hatásos a kívánságom.

– Remélem teljesül – sóhajtott. – Akárcsak az enyém.

– Ha nem kívántál lehetetlent. – Vigyorogva nyitottam ki a szemeimet, s tekintetemet egyből Baekhyun arcára szegeztem.

– Lehetetlent? – vonta fel barna, dús szemöldökét. Alsó ajkába finoman bele harapott, míg a válaszon gondolkozott.

– Igen.

– Nem hinném, hogy annak lehetne nevezni. Szerintem inkább csak kell tennem a dolog érdekében, hogy tényleg beteljesüljön.

– Én nem tudom, hogy hogyan tudnék tenni érte – vallottam be szemet lesütve, s a pokrócon lévő szöszöket kezdtem birizgálni idegességemben. Ez ellen csak úgy lehetne tenni, ha megutáltatnám magam Baekkel, de ez… ez felejtős, hiszen amíg csak tudok, boldog akarok lenni vele. Ameddig csak tudom, ölelni és védelmezni szeretném, érezni a szeretetét és a törődését, más nem számít.

– Mondanám, hogy oszd meg velem és adok tanácsot, de ha kikotyogod, akkor nem fog teljesülni, azt pedig nem akarom.

– Bármennyire szépen néznél rám, egy szót sem mondanék neked – sandítottam rá, várva a reakcióját, s a válaszát. Szemei azon nyomban kipattantak, majd lassan felült, egyik kezével oldala mellett támaszkodott meg. Meglepődtem egy másodperc töredékére, de amikor hirtelen rám vetette magát, gondolkozni sem volt időm, ajkai már édesen becézgették párnáimat. Kezeimet fejem mellé szorította, egyik lábát átvetette testemen, így térdelve tartotta magát felettem. Nem hogy ellenkezni, még csak szabadulni sem tudtam volna a fogságából, teljesen a földre szorított. Nyelve lassan furakodott át a számba, s ahogy megéreztem ficánkoló izmát az enyémhez simulni, kirázott a hideg.

– Baek – lihegve fordítottam el tőle a fejemet, torkomban dobogó szívvel próbáltam minél több levegőt juttatni a tüdőmbe.

– Chanyeol? – duruzsolta fülembe, majd óvatosan fülcimpámra harapott, ami egy kisebb sóhajt csalt ki belőlem.

– Menjünk be – motyogtam elvarázsolódva, alig bírtam ép ésszel gondolkozni.

– Rendben – mondta, s csiga tempóban lemászott rólam. Fellélegeztem, ahogy forró leheletét nem éreztem már többé bőrömhöz csapódni, közelsége teljesen megbabonázott, elcsavarta a fejemet.

– Segítek. – Mosolyogva nyújtotta felém a kezeit, amiket azonnal meg is ragadtam, és az ő segítségével felálltam. Bár őszintén, a kis incidens után nehezemre esett még a legapróbb mozgás is, így ez a mutatvány teljességgel megölt, ajkaim közül kibukó sóhajom pedig ezt még inkább alátámasztotta. Baek vigyorogva harapott alsó ajkába, mire zavartan lesütöttem a tekintetemet. Basszus… Pillanatokon belül tarkómat megragadva egy újabb csókba invitált, amit eleinte félénken, később készségesen viszonoztam. A bejárati felé kezdtem tolni, derekánál fogva tartva őt ügyeltem arra, hogy nehogy elzúgjunk mindketten. Apró lépésekkel közelítettük meg a házat, majd a veranda lépcsőjén óvatosan lépdeltünk föl mindketten. Ügyességem, mint mindig határtalan volt, így az utolsó lépcsőfokon megbotlottam, hosszú lábaim pedig összeakadtak. Baekhyunon végeztem volna, ha nincs a bejárati ajtó.

– Ahh, ne haragudj – nyögtem fájdalmasan, ahogy neki estem, s medence csontja beleállt a bőrömbe.

– Hihetetlen, milyen ügyetlen vagy! – Nevetve csapott a mellkasomra, mire elmosolyodtam és szorosan magamhoz öleltem.

– Szeretlek.

– Szeretlek, te béna. – Nevetve bújt közelebb hozzám, majd nyakamba puszilva kezdte el simogatni az oldalamat. Éreztem, ahogy kezeimet ellepi a libabőr, még a hátamon is felállt a szőr a hirtelen jött kellemes kis csóktól.

– Nem megyünk… – nyeltem egy nagyot, mikor éreztem, hogy megszívja a bőrt. – be?

– De – motyogta, de nem hagyta abba a nyakam bűvölését.

– Hol a kulcs? – Hangom megremegett, hallani lehetett rajta, hogy a kontrollt már kezdem elveszteni.

– A zsebemben.

– Melyikben?

– Keresd meg – kuncogott, majd belém harapott.

– Ahhh, ne már, így nem tudom! – Remegő kezeimmel először a farzsebeit vizsgáltam meg, de mikor egyikben sem találtam, előre vezettem a mancsaimat, s a két elsőbe csúsztattam ujjaimat. Fellélegeztem, amint a jobb oldaliban megtaláltam a keresett tárgyat.

– Na?

– Meg van! – Zsebéből kihúzva azon nyomban a zárba dugtam, fordítottam rajta kettőt, az ajtó pedig már is nyitva állt nekünk. A kilincset lenyomva betoltam Baeket, majd ahogy beértünk, becsuktam magam mögött az ajtót. Biztos voltam benne, hogy addigra nyakamon egy hatalmas nagy kiszívott folt ékeskedett, hiszen már percek óta nem akart elszakadni onnan. – Folytassuk… fönt – motyogtam halkan, mikor pólóját megragadva teljesen magamhoz rántottam.

– Jó – helyeselt, s pillanatok múlva már le is szedte rólam a fölsőt, meg sem várva azt, hogy felérjünk a hálóba.